A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Békement 2022

A Békemenet belülről 2022. márc. 16.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!

Tankolás a határon túl 480 magyar pénzért és irány Budapest. Késni fogok, mint majdnem mindig, de reggel még az épülő Palóc Házunknál kellet dolgozni az udvaron, mert holnapra esőt mond a rádió. A körmöm alatt még ott maradt az építkezés pora.

A bevezetőn, a város elején az első békemenet a benzinkúti wc előtt alakul ki, kissé tipegve, de poénkodva vár mindenki a sorára, közben egy Audi Q8-ból elegáns ukrán család veszi birtokába a kasszapultot és veszik meg gond nélkül a tarka kínálat felét. Máskor turistának gondolná őket az ember, most bizonyára menekültek.

Magamat is meglepve, aránylag közel teszem le a Škodámat a Nyugati pályudvarhoz. Az első nagyobb csoport a Skála alatt gyülekezik Ferencváros táblákkal. Itthon vagyok!

Egyre nagyobb a tömeg a pesti oldalon, akik várják a Margit hídról érkezőket, koordináltan kordonozták el az utcákat és fokozatosan engedik rá a nagyobb csoportosulásokat a menetre. Közben (a ruházata alapján) maszkabálból eresztett, 

erősen libsinek látszó cingár hölgyike száguld el mellettem szemben a tömeggel a járdán és visítja a telefonba: „uristenn, mivanitt tenetudd!”.

Mindenki békésen, kedélyesen, de izgatottan várja a csatlakozás lehetőségét. Valaki nevetve mondja, hogy a Telex azt írja, tülekedés van az Alkotmány utca sarkán. Épp ott vagyunk, hatalmas, hömpölygő tömeg van több százezer zászlóval, senki nem tolakszik.

Valami csoda folytán pár méterre a színpad elé keveredik a „mi csoportunk”, ismerkedések, beszélgetések kezdődnek az ünnepi műsorra várva. Az egyik oldalamon boldogan integet egy házaspár a kisfiukkal a színpadon helyet foglaló fiatalok felé, mondják, hogy ott ül közöttük a nagyfiuk.

Másik oldalamon két elsős egyetemista a nagypapáikkal, bomberdzsekisek és posztókabátosak testi-lelki szövetsége, mesélik az öregek, amikor 

2002-ben először voltak itt, csak aztán jött Kovács „kicsi” László az IFA-val hozott hamis szórólap-féknyúzzal, és akkor, ott borult minden, elvesztettünk majd' tíz évet…

Valaki rosszul lett, azonnal elindul a szólánc: „orvost, orvost!” Pillanatok alatt ott terem egy szolgálaton kívüli „menetelő”, nincs semmi baj, csak leesett a néni cukra, kikísérik, mindenkinek van hozzá egy jó szava, simogatása.

A műsorban a spontán szimpátiaszavazást a legkisebbek nyerik. Micsoda energiák, micsoda virtus ezektől a pici emberkéktől! Még a kis szóbotlást is mosollyal jutalmazza a tömeg.

A kárpátaljai színészek könnyeket csalnak a szemekbe. Mindig is ők voltak a legmostohább sorsúak Trianon után, és most még a háború is!

Stratégiai nyugalommal ki kell várnunk a kedvező széljárást, hogy megszabadulhassanak az ukrán maffiacsoportok (legyen az maga az állam, vagy bármi egyéb) láncaitól.

Az ünnepi beszéd legnagyobb erénye az őszinteség, nem szóvirágok halmaza, hanem kőkemény egyenes beszéd, semmi cicó!

Érthető, világos, kellően aggódó, de egyben hitet adó. A lényege: először legyen erőnk és utána igazunk, és ne fordítva!

Himnusz majd' egymillió torokból. Vajon meddig hallatszik el? Azt olvassuk a hírekben, hogy a bombák robbanásának a zaja nagyon messzire, de 

vajon az, hogy „nyújts feléje védő kart”, az vajon meddig hallatszik el szerte a városban? Egyben reménykedünk, az égig elhallatszik.

Lassan hazaindulva összefutok a téren fél Nógráddal, polgármesterekkel, kollégákkal, barátokkal. Ölelés, puszi, örülünk, hogy itt vagy, biztatnak.

Pillanatok alatt az Oktogonnál vagyok a kocsival, pár perc, és már az M3-on hazafelé özönlik a kocsisor. Befelé a városba ugyanúgy, jön haza a pesti úrinép. A mucsai vidéken áztatta a lába táját a termálvízben ünnepileg… Egészségükre! 

Most már csak a lelküket, szívüket kellene rendbe rakni.

A salgótarjáni Mekdrájvban egy harmadik békemenetben találom magam, amikor a kocsisor vége kilóg az utcára. Közben figyelem a Mekiből kiandalgó fiatalokat, nagyrészük mulatt és mulat, elvégre szabadnap van még. Ja, hogy valamilyen ünnep, meg kokárda? Annak nyoma sincs. Ez is a valóság.

A kocsiban várva a soromra a losonci (járási?) ünnepség fotóit nézegetem. Maroknyi magyar egy Kossuth-téri energiával megáldott kisfiú versét hallgatja a Kármán József emlékművet körbeölelve. 

A jelenlévők kéttucat ünneplő között egy polgármestert találok. Ez meg a mi valóságunk, a mi „szövetségünk”.

Holnapra esőt mond a rádió. Kell már az éltető víz a magnak a földben, de mi képtelenek vagyunk a felvidéki szülőföldünket termőfölddé változtatni. Vagy rúgjuk a port a maggal együtt egymás szemébe, vagy dagasztjuk a sarat és kitapossuk a csírázó magvakat. De ez a mi sarunk!

Még pár nap, és a nemzeti oldal újabb győzelme szárba szökken. Tanulni kéne a munkát a jó gazdáktól itt a Felvidéken, mert bár sokan szeretnének aratni, de ahhoz először trágyázni, szántai, vetni kell, mert ez a magyar élet rendje a Felvidéken is. Ahh, úgyse értik!

Papp Sándor

Borítókép: Kurucz Árpád

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!