CSAK A KEZÉT FIGYELD!

A húszéves forgatókönyv: Így kell szétszedni a magyar egységet 2026. febr. 12.

Van abban valami egészen bámulatos, ahogy a felvidéki magyar politika képes újra és újra ugyanabba a folyóba lépni. Vagyis dehogy folyóba. Egy állóvíz ez, egy poshadt kis pocsolya, amiben húsz éve ugyanazokat a köröket futjuk, miközben a partról a szlovák pártok kényelmesen horgásznak a szavazatainkra.

Most éppen ott tartunk, hogy a nagy semmiből ismét előbukkant a Magyar Fórum. Ízlelgessük ezt a nevet. Magyar. Fórum. Szép, veretes szavak. Csak az a bökkenő, hogy ha az ember veszi a fáradságot és felüti a szlovák belügyminisztérium hivatalos pártjegyzékét, valami egészen mást talál. A valóságban ugyanis ez a formáció szlovák néven van bejegyezve. Egy olyan párt nevében nyilatkozgatnak a nemzet megmaradásáról, amely hivatalosan, az anyanyelvünkön nem is létezik.

Ez persze lehetne csak egy adminisztrációs malőr, vagy akár technikai hiba. De a felvidéki magyar ember már tudja, hogy a politikában nincsenek véletlenek, csak forgatókönyvek vannak.

És itt jön a képbe a pártelnök, a mi nagy túlélőnk, aki úgy gyűjti a pártkönyveket és a politikai logókat, mint más a bélyeget. Figyelemre méltó teljesítmény, ezt el kell ismerni. De még érdekesebb az időzítés. 

Valahogy mindig akkor támad fel egyes politikusokban a tenni akarás, akkor érzi kiváltképp intenzíven halaszthatatlannak a színrelépést, amikor a szétszakított magyar politikai közösség végre kezdene valamiféle egységet, vagy legalábbis minimális együttműködést mutatni. 

Az ember néha elmereng. Mintha lenne egy láthatatlan kéz, egy rendező a függöny mögött, aki pontosan érzi, mikor válik veszélyessé a magyar egység. 

Már húsz éve nézzük ezt a filmet. A címe: „Oszd meg és uralkodj – felvidéki kiadás”. Amint lenne esély arra, hogy a szavazatok egy irányba menjenek, hirtelen megjelenik egy másik alternatíva. Egy új zászló. Egy új (vagy éppen nagyon is régi) arc, aki elmagyarázza, hogy az összefogás rossz, és csak ő képviseli a tiszta erkölcsöt.

Nem kell ahhoz konteó-hívőnek lenni, hogy az ember feltegye a kérdést: Cui bono? Kinek jó ez? A magyarságnak aligha. A választópolgárnak, aki már így is belefásult az egészbe? Neki végképp nem.

A helyzet ugyanis siralmas. A magyar szavazók fele már megtanult szlovák pártokra voksolni. Nem azért, mert elfelejtették, kik ők, hanem mert elegük lett a sajátjaik tehetetlenségéből. 

Aztán jön persze számukra a hidegzuhany: rájönnek, hogy a liberális pozsonyi kávéháznak vagy a populista kormánypártoknak a magyar választó csak statisztikai adat. Szavazógép. Érdemi képviseletet nem kapnak.

Ezek a csalódott, kiábrándult emberek most lassan visszatalálnának. Keresnék az egységet, a kapaszkodót. Szavaznának ők magyar listára, ha lenne egyetlen, erős, komolyan vehető opció.

És pontosan ez az a pillanat, amit – mondjuk úgy, nemzetbiztonsági vagy inkább hatalomtechnikai okokból – meg kell akadályozni. A recept egyszerű: dobj be valakit a közösbe, aki zavart kelt. Aki elvisz 1-2 százalékot. Épp annyit, hogy senki ne jusson be, vagy hogy a közösség ereje elvesszen a frakcióharcokban.

De van egy jó hírem is. Vagy rossz, nézőpont kérdése. A mostani kísérletnek van egy szépséghibája. A szereposztó díványon ezúttal mintha mellényúltak volna.

A most pályára küldött „versenyló” ugyanis sántít. Ismerjük a mozgását, ismerjük a trükkjeit, és ami a legfontosabb: a választók immunrendszere már kezd ellenállóvá válni. Ez a mostani attrakció nem lesz befutó. Nem fog tudni annyi kárt okozni, amennyit a forgatókönyv előírna.

Lassan, nagyon lassan, de talán eljutunk oda, hogy az előadás végén nem tapsolunk, hanem egyszerűen csak kimegyünk a teremből, és keressük a valódi megoldást. Mert a sánta lovakkal már nem lehet versenyt nyerni.