A komáromi hősök a szívünkben élnek 2025. máj. 2.

A történelmet kutatók ma már egyértelműen beszélnek arról, hogy az I. világháború utáni eseményeket, Csehszlovákia kikiáltását és a trianoni békediktátumot, a magyarok csupán átmeneti állapotnak tartották és nem hitték el, hogy egy 1000 éves állammal mindezt meg lehet csinálni. A bő száz évvel ezelőtti történésekbe, azóta sem tudott beletörődni a nemzetünk. Nem ez volt az első történelmi vesztesége, illetve veresége a magyarságnak, de ez volt a legigazságtalanabb. Ezért nem tudták akkor sem elfogadni és ma sem tudunk csak úgy, fájó érzések nélkül beletörődni az akkori eseményekbe.

1919 tavaszán, már a kommunista Tanácsköztársaság napjait élte a magyarság, ezért sokáig ezt az ideológiai bélyeget is magukon hordták a komáromi áttörés hősi halottai. De voltak olyan idők is, amikor szélsőséges nacionalistáknak, militáns revizionistáknak tartották őket. Mindig olyan megítélésük volt, amilyen szelek fújtak a gyilkosok felől, hiszen ők még a komáromi áttörés áldozatainak az emlékét is betonba akarták döngölni. Szerintem ma is lehet egy kis lelkiismeret-furdalásuk, hiszen mi hősökre emlékezünk és ezzel – közvetett módon – a gyilkosokat sem felejtjük el. Talán nem véletlen, hogy egyesek ma is nemzetbiztonsági kockázatnak tartanak minket, hiszen egy békeidőben elkövetett tömegmészárlás nem jó ómen sem egy ország, sem egy nemzet történelmében. A Magyarországról érkezett fiatal munkásoknak nem Kun Béláék világlátásával és nem is egy szélsőséges nemzeti ideológiát követve akarták visszafoglalni Komáromot. A tatai, győri és dél-komáromi munkások nem marxista eszméket, vagy bolsevik jelszavakat követve jöttek át a Dunán. Nemzeti indíttatásból, természetes nemzeti féltésből léptek és az igazságérzetük motiválta a tetteiket. Pontosan az a lelkiállapot, amire az elején utaltam, hogy „az nem lehet, hogy egy 1000 éves állammal ilyet csináljanak”. Mi már tudjuk és Márai Sándorral együtt szomorúan állapítjuk meg, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket”. Kinek számított 121 eltüntetett ember? Kinek számítottak azok, akiknek a holttestét egyszerűen bedobták a Dunába? Kinek számít egyáltalán az, hogy máig nem tudjuk pontosan hány magyar embert is mészároltak le az Erzsébet-szigeten? A cinikusnak tűnő költői kérdések nem cinikusak és nem költőiek. Van válasz: nekünk számítanak az elföldeltek, nekünk számítanak a Dunába dobottak, nekünk számítanak a lemészároltak. Ezért emlékezünk rájuk. Mert 106 év távlatából, az agyonhallgatás évtizedei után, igen is fejet hajtunk a huszonéves gyári munkások emléke előtt, akik tenni akartak valamit a magyar haza megmentéséért.

Ma, amikor a világ már nem jobboldaliakra és baloldaliakra oszlik, hanem patriótákra és globalistákra, egy fájó és elgondolkodtató párhuzam sejlik fel bennem az akkori huszonéves és a mai huszonéves fiatalok között. Az akkoriak szívből szerették a hazájukat és nekimentek a fegyvereknek is, mert ezt érezték igaznak. Harcoltak, küzdöttek és meghaltak. Valahogy úgy, mint a magyarok 1000 éven keresztül. A hazáért, az igazságért, Istenért, a királyért, a magyar jövőért. Fölálltak és cselekedtek. És a tetteik sokszor nem hozták meg az elvárt eredményt. Ezek az ifjú munkások sem tudták visszafoglalni Komáromot. Elvesztek. Családjaik nagyobb veszteséget kellett, hogy elkönyveljenek a halálukkal, eltűnésükkel, mint amekkora veszteség egy impériumváltással jár. De ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgot, akkor jót akartak és ezért indultak el. Vajon a mai fiatal munkásokat milyen eszme tudná így talpra állítani és megmozdítani? Távol legyen tőlem, hogy megkérdezzem: vajon miért adnák az életüket? Mert biztos vagyok benne, hogy ma is van olyan érték, amiért nekimegy az ember a szuronynak is. De ott van-e még ebben az értékcsoportban a nemzet, a haza, a közösség?

Fáj, amikor azt hallom, hogy „miért szavazzak, mi hasznom van belőle?”. Fáj, amikor a március 15-i, vagy a június 4-i megemlékezéseinken egyre kevesebb fiatalt látok. Fáj. És azért is fáj, mert lelkiismeret-furdalásom van: tehetek, tehetünk róla. Valamit biztosan rosszul csináltunk mi, a mostani huszonévesek előtt járó nemzedék: mi, a szüleik korosztálya. Azok a tatai, győri és dél-komáromi fiatalok valahol magukba szívták a hazaszeretetet. Azoknak voltak szüleik, akik nevelték őket és voltak pedagógusaik, akik nevelték és tanították őket. Ráadásul olyan nevelést kaptak huszonéves korukra, hogy a nemzetükért, az elfoglalt Komárom visszaszerzéséért való felbuzdulást még a Tanácsköztársaság bolsevik pora sem tudta belepni a lelkükben. Hogyan tudnánk mi is így tanítani és így nevelni? Vajon mit kellene hozzá megváltoztatnunk? Másképp kellene tanítani a történelmet, vagy a magyar nyelvet és irodalmat? Vagy mindent másképp kellene tanítani?

Tisztelt Emlékezők!

Komárom büszke lehet az áttörés hőseire és a magyar nemzet is büszke lehet rájuk, hiszen ők nem mástól várták a segítséget, hanem hazaféltéssel és hazaszeretettel a szívükben, megpróbáltak tenni valamit Magyarországért. Legyilkolhatták őket, agyonhallgathatták őket, ám a példájuk azt üzeni ma nekünk, hogy a haza a mi életterünkben van. Abban a régióban, ahol élünk, ahol mozgunk, ahol otthon vagyunk, nekünk ott alakulhat ki a haza-érzetünk. Valahogy úgy, ahogy Radnóti Miklós írja: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, / s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”. Nekünk a szülőföldünket kell hazává transzformálnunk a lelkünkben. És ezt kell valahogy elérnünk a gyermekeinknél is. Legyen fontos és legyen lelki érték számukra a nagyszülők falusi háza, a templom, az ősök sírját jelző régi fejfa, a kis erdő, vagy a Duna part. És legyen fontos számukra ez a tömegsír is. Legyen egy definiálható, megragadható és átölelhető hazájuk, amit szerethetnek, mert a mostani állapotunk nem sok jóval kecsegtet. Emlékeztessen minket ez a tömegsír esztendőről-esztendőre arra az igazságra, hogy van szülőföldünk és lehet hazánk is. De tenni kell érte: magunkban, a lelkünkben, a gyermekeink lelkében, s ha kell, akkor tettekben is.

Isten áldja meg az itt nyugvó névtelen hősök emlékét!

Isten áldja meg a rájuk emlékezőket!

Isten áldja meg a magyar Kárpát Hazánkat!

- Somogyi Alfréd