
LESZ, LESZ, LESZ
A mi kis falunk...
2024. dec. 20.


Gyorsan szállnak az évek, az évtizedek. Az ember formálódik a „keresztek” alatt. Természetesen az alapértékek, a gyökerek, a kiindulási pont tántoríthatatlanul marad, de a prioritások változnak.
Most is, egy szempillantás alatt elkap a „forradalmi” szikra, ami tüzet csiholhat, de aztán jön a mérlegelés: a magányos szélmalom-harcoknak nincs túl sok értelme. Csak magamat és a kapcsolatomat vágnám taccsra, a libsi szcéna meg jót röhögne. Nem adom meg azt a kéjt számukra. Ó, nem!
Bármilyen gondra és problémára lélekgyógyító balzsamként hat a természet és a vizek közelsége. Ezért is imádjuk Tatát, de a Duna-menti települések is nagyon bejövősnek bizonyulnak.

Régebben Vörös Szabiék által vezetett Dunamocsi Csárda volt a törzshelyünk, a felvidéki, keményebb, radikális vonal bástyája. Felvidéki Magyar Sziget, RomEr-, Ismerős Arcok- és Kárpátia-koncertek sokasága vagy csak megbeszélések, interjúalanyok odanavigálva, mert elvarázsolt a környezet, és tisztában voltam vele, hogy gasztrofronton is nagyon ott van a szeren.
A törzshely a lángok martalékává vált, így csak a nagyon sok kedves és szép emlékfoszlányok maradtak a szívemben, lelkemben.
De akad egy kis település, amely mindig mosolyt csal az arcunkra egyszerűségével, páratlan dunai panorámájával, templomocskájával. És itt-ott már kompozni is lehet.

Dunaradvány! Minden ünnepkör alkalmával a helyiek ötletes és díszes kompozíciókat varázsolnak a főút mentén: természetesen most a szeretet ünnepe van fókuszban, de a dunaradványi halászok, egy retro, berendezett konyha vagy az aratási szokások felelevenítése sem maradhat el.
Többen meg-megállnak, fotózkodnak: aranyos dolog ez, valamint a közösségi összefogás erejét, a helyiek kreativitását dícséri. A páratlan Duna-part. Andalgás, beszélgetés, relax.

Na, és a túlparton Neszmély se kutya ám! Érdemes átkompozni, esetleg máshogyan megközelíteni az anyaországi falucskát is! Több misét megérős.
A lélekbalzsam mellett adjunk az élvezeteknek: a hanyományos, parasztos ételek széles választékát lelhetjük fel a helyi csárdában, ahol is kisebb adventi vásárokat rendeznek.
Nemrég olyan rakott krumplit, magyar egytálételt ettünk a barátnőmmel, hogy emberek, még a trikolór is be-bevillant!
Az erő, a hűség és a remény!
Úgy éreztük magunkat, mintha hőn szeretett nagymamáink készítették volna, vagy az édesanyám az égi konyhában, és díszes tálcán nyújtotta volna le fiának és párjának.
Nem túlzás, nem ámítás, nem nyalás, de abban nem volt hiba. Teletolva házi kóbival, minden összetevő illeszkedett. Azóta is lessük, mikor mehetünk menüre, mikor is kínálják azt a csodát.
Mi nem azok a dubai csoki-mániások vagyunk! Azt húzzák oda a vérlibsik, ahová akarják!
Ha átutazóban vagytok, álljatok meg, gyönyörködjetek a falucska által nyújtott csodában! Nem fogtok csalódni! Vagy legyen célállomás!

Így a posztom végén „ragadnám” az alkalmat, hogy megköszönjem a P7-csapatnak a korrekt és a baráti hozzáállást, a segítséget, amit nap mint nap tapasztalok immár egy éve.
A töretlen bizalmat, a kedves olvasóknak az agymenéseimre leadott lájkokat, bár nem vadászom rájuk, de azért valamilyen szinten visszajelzés-értékkel bírnak.
Viszont az sem esik rosszul, ha a városban valaki megállít, hogy jó odavágós volt a napi game.
Vagy tol egy szöveges üzenetet, mivel nem meri nyilvános tetszését odabiggyeszteni a „zsebnyilasoknak“, a “Gubík-katonáknak”. A miértekkel nem terhelem az agyamat...
Istentől áldott, meghitt ünnepeket kívánok minden P7-fannak és “idetévedőnek” egyaránt!
Folyt. köv...
A képek a szerző felvételei

Holecz Attila


