RIA-RIA

A tegnapi 4:1, illetve 1:4 margójára 2022. júl. 28.

Ahogy a facebookra is felírtam, tökéletesre sikerült a reváns.

Még az eredmény is hajszálra ugyanaz mint 30 évvel ezelőtt, csak most fordítva.

Ráadásul idegenben.

Vagyis, hogy nem teljesen. Azért Pozsony a magyarnak sosem lesz idegen. Annak ellenére, hogy a jelenlegi népességi arányok kikényszerítői mindent megtettek és megtesznek azért, hogy a magyaroktól elidegenítsék az egykori koronázó fővárosukat.

De nem történelmi sérelmekről szeretnék értekezni.

Inkább a meccs, de még inkább a párharc lélektanáról.

Arról, hogy megérti-e egy-két olyan magyar játékos, aki 92-ben még talán nem is élt, vagy ha igen, akkor is maximum ovis lehetett, hogy miről is szól ez az egész?

Meg főleg az a rengeteg, nagyrészben a közép-európaiaknál több pigmenttel rendelkező vendégmunkás, légiós, akiknek nagyjából ez is csak egy meccs a sok közül, ahol a pluszmotivaciót szamukra az esetleges BL-bónuszpénz jelenti.

Mit nekik szurlolóverés, egy kisebbségi, az államhatalom részéről gyakran gyalázatosan kezelt, amolyan kötelezően elviselként valahogy megtűrt nemzetrész sorsa?

Az Üllői úti lélektelen játék az ilyen prekoncepciókat igazolta.

Azt a 10 perces összeomlást, ami a Slovan pesti győzelmét eredményezte, ők talán csak egy apró kihagyásnak, koncentracióvesztésnek minősítették, ami minden meccs alatt megesik egy-egy csapattal.

De nekünk, felvidéki magyaroknak szinte tőrt szúrt a Fradi a szívünkbe!És nemcsak nekünk. Minden magyar hazafi szívébe. Azokéba is, akik nem feltétlenül fradi-szurkolók.

Mert itt a becsületünkről volt szó, a kilencvenkettes gyalázat lemosásáról. Meg úgy általában, az ilyen párharc több mint sport. Ez becsületbeli ügy.

Aztán eltelt egy fajdalmas hét, és a világ szinte kifordult a tengelyéből, akkorát változott.

Tegnap este, éjszaka a csapat mindenért kárpótolt minket. Felvidékieket főként, de minden magyart.

Azért helyesbítek, mindet nem, mert sajnos vannak olyan ős- és újkommunista progresszív, internacionalista liberálisok is, akik nem tudnak örülni a magyar focisikereknek, inkább ellene szurkolnak. Mert a zorbán!

De az ilyen emelkedett pillanatokat ne keserítsük meg az ő alantas fanyalgásukkal!

Mert a tegnapi játék gyakorlatilag nem hagyott kívánnivalót maga után. Legfőképpen a hozzáállásban volt iszonyatosan nagy a különbség.

Tegnap azt éreztem, hogy ezek a srácok (akárhonnan is jöttek a világból) úgy harcolnak, mintha az életükért küzdenének.

Egyébként, lehet, hogy ez is a helyzet. Lehet, hogy tényleg a (fradi) létük volt a tét. Mert azt azért meghallgattam volna, amikor a múlt szerdai meccs után Kubatov elbeszélgetett Csercseszovval meg talán a csapat más tagjaival is.

Azt hiszem, amit hallottak, nem tették zsebre. Viszont megszívlelték. Ez vitán felül áll.

A másik aspektusa a történteknek maga Csercseszov, akit akkor sokan kritizáltak a cseréi miatt, most viszont kiválóan meccselt.

Eleve az összeállítás is sokkal jobb volt, és a cserék is ültek.

Jó érzékkel kezdőként játszatta azt a Botkát, aki a szívét-lelkét kitette a pályára. Amint a meccs utáni interjúban mondta is, úgy ment fel, hogy őt százszázalékosan ki fogják állítani. Ilyen mentalitással. Végül nem állították ki, de érződött minden megmozdulásán, hogy neki ez sokkal több, mint egy akármilyen focimeccs. Pozsonyban nemcsak a saját becsületükért, de az egész magyar nemzet becsületéért játszanak. És ez a mentalitás átragadt az egész csapatra. Megértette a tét súlyát a szintén szimpatikusan nyilatkozó Zachariassen is, és a többiek is. Tudatosították, hogy egy újabb csalódás nemcsak nekik fájt volna nagyon.

Csercseszov is a lelkükre beszélt - amint elmondta -, hiszen a mi kisebbségi helyzetünk mibenlétét neki nem igazán kell magyarázni. Kemény közegben felnövő kemény csávóként, honfitársai megpróbáltatásait látó, az összefüggéseket értő oroszkent ő is maximálisan odatette magát.

Próbálta a meccs utáni interjú kapcsán leplezni a dolgot, erőltetni a higgadt felülemelkedést, de a metakommunikációja elárulta, hogy ez neki is sokkal több volt, mint egy szimpla BL-selejtező.

A háború miatt ezt a szálat mélyebben most nem szeretném kibontani, nem szeretném aktuálpolitikai síkra terelni ezt az írást. Inkább csak szimplán örülni annak, hogy tegnap mindenki kellőképpen átérezte ennek a párharcnak a fontosságát.

Játékos, edző, klubvezető, szurkoló.

Nyilván a fanatikus szurkolók mindig odateszik magunkat, ezt talán nem is kell említeni, de mintha Pozsonyban a fradi-ultrák is rátettek volna még egy lapáttal. Ők talán a szokásosnál is nagyobb hőfokon égtek.

De ez valahol érthető is, mert ahogy korábban egy bölcs ember megfogalmazta, a foci nem élet-halál kérdése. A foci annál sokkal több!