A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
274234350 5014137068646660 6326231720041416380 n 2

Aki egy palóc szemével ragadta meg az ,,örök” pillanatot 2022. febr. 25.

Csendesen ment el. Úgy, ahogyan született. Egy kisebbségbe szorult nemzetrész magányában. 

M. Nagy Laci 1943. február 20-án született, Rárósmúlyadon, az Ipoly partján fekvő, ma már többnyire csak cigányok által lakott falucskában, ahol megállt az idő. Akkor is, amikor először látta meg a teremtett világot, fegyverek dörögtek, háború dúlt Európában. A sors fura játéka, hogy két európai háborút kötött össze a születése és a halála. 

Azt a kis falut, ahol született, talán csak ő mozdította ki a sarkából, amikor képeivel megörökítette, az ott élő, egyszerű emberek hétköznapjait, örömeit, bánatát, a boldog, elégedett öregek mosolyát egy megszenvedett élet alkonyán, a hóna alatt fél kenyérrel hazasiető parasztasszony arcának ragyogását, a mindennapi betevő biztonságában, a cigányok nyomorúságos sorsát, mely azóta sem változott azon a vidéken semmit, pedig eltelt nyolcvan hosszú év. 

Végtelenül szomorú vagyok, mert egy igen tiszta, csendes, a sorsával megbékélő, óriási tehetségű fotóst, magyar embert veszítettünk el. 

Egy beszélgetésen, melyet vele késztettem úgy jó 10 évvel ezelőtt, így vallott magától:

,,Az alapiskola második osztályába jártam, amikor a fotó először ámulatba ejtett. Az iskolába vezető út építését mi, diákok végeztük. A tanító úr ezért lefényképezett, és kaptunk egy-egy fotót. Emlékszem, percekig néztem magamat. Ez volt maga a csoda. Akkor még villany sem volt a faluban. Nem határoztam én el akkor semmit, mert mit tudott, tudhatott akkor egy nyolcéves falusi gyerek a világról, de elképzelhető, hogy egy pici magocska már akkor termő talajba hullott, és ahogy fokozatosan kinyílt előttem a világ ablaka, egyre közelebb kerültem egy soha meg nem álmodott pályához. 

Tizennégy éves voltam, amikor Losoncon épületlakatos inasnak jelentkeztem. A kollégiumban volt fotókör, ahová nyomban be is iratkoztam. Serfőző Pál főnevelő vezetett be a fekete-fehér világba. Akkoriban nagyon kevés embernek volt fényképezőgépe, így a továbbtanulás lehetőségét a különböző tanfolyamok adták. Egyszer, hazafelé utazva a vonatunk belehajtott a síneken áthaladó juhnyájba. Miután megállt a vonat, bár már alkonyodott, azonnal fogtam a fényképezőgépet, és rohantam, mint egy igazi riporter, hogy megörökítsem a förtelmes látványt. Először küldtem újságba fotót néhány sor szöveggel. Meg is jelent nagy örömömre. 

Sportoltam. Fényképeztem. Olyan erőbedobással, hogy például 1972 júliusában a kerületi napilapban huszonhét fotóm jelent meg. Ebben az időben már rendszeresen közölte fotóimat, rövid írásaimat az ÚJ SZÓ, A HÉT, SZABAD FÖLDMŰVES, ŽIVOT, SMER, ŠPORT és más lap is. Ebben az időben indult a HALADÁS c. járási lap Nagykürtösön. Engem is megszólítottak. Egy év sem telt el, amikor megjelent a szerkesztőségben Igor Grossman, a NŐ fotóriportere, aki végiglapozta a megjelent példányokat. Nyilvánvaló volt a szándéka. Néhány nap után felhívott a NŐ főszerkesztője, Harasztiné Mészáros Erzsébet, hogy szeretne velem megismerkedni. Minden nagyon gyorsan ment. 1975. május 15-én a NŐ fotóriportere lettem. Fél év elteltével lakást kaptam Pozsonyban, így a családom is odaköltözött. Munkám mellett leérettségiztem, utána a prágai FAMU égisze alatt Olmützben végeztem el távúton az INŠTITÚT VÝTVARNEJ FOTOGRAFIE – azaz művészeti fotózásra szakosodott intézet hároméves tanfolyamát. 

Tizenhárom évig voltam a NŐ fotósa. Rengeteget utaztam. Megfordultam szinte minden magyarlakta településen. Fotóztam mindent. Embereket, tájat, művészeket, gyárat, iskolát, sportot, divatot. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos munka is létezik. Úgy gondolom, szívvel-lélekkel, könnyedén fotóztam, bár előfordult, hogy meg kellett küzdeni egy-egy jó fotóért. 

Jött egy időszak, amikor nem volt ildomos a fotósnak Gombaszögre, Zselízre utazni. Azt gondoltam, akkor rám a NŐ-ben tovább nincs szükség. Váltottam. 

1987-ben a sport vonzáskörébe kerültem. A ŠTART szakmailag egy újabb kihívás volt számomra. A sportpályákon otthonosan mozogtam, munkámat könnyítette, hogy magam is sokoldalú, aktív sportoló voltam. Biatlonban csehszlovák bronzérmes, valamint háromszor voltam szlovák bajnok...

Négy év izgalmakban, élményekben, eseményekben gazdag munka után munkanélküli lettem. A rendszerváltás után a lap rossz anyagi helyzetbe került, majd megszűnt.

Öt évig magánvállalkozó voltam. Kicsi műtermemben elsősorban portrékat fotóztam. Jó iskola volt. A portréfotózás magasiskolája. Közben együttműködtem több lappal, kiadóval. Kiadtam öt könyvet, tucatnyi képeslapot, plakátokat. A vállalkozókra nehezedő, elviselhetetlen teher miatt bezártam a műtermet. 2003. augusztus elsejétől nyugdíjas vagyok. Úgy, mint régen, levelező lettem. Harmincéves profi gyakorlattal. A fényképezőgépet azonban ritkán veszem kezembe. Ma más viszonyok uralkodnak, teljesen mások a követelmények, és amit én tudok, tudnék vagy szeretnék, az mostanában nagyon ritkán kerül az újságok oldalaira. Arat a bulvár, a feltupírozott szenzáció, az esztelen politikai csatározások, háborúk... Ez már nem az én világom...

Riporteri munkám mellett több társas és önálló kiállításon mutatkoztam be a nagyközönségnek. Első tárlatom Dunaszerdahelyen volt 1980-ban. További állomások – Ipolyság, Nagymegyer, Marcelháza, Jóka, Hegyéte, Nagykürtös, Ipolyvarbó, Budapest, Nemesócsa, Tallós, Pozsony, Vereknye, Csicsó, Pozsony - Casino, Ipolybalog, Rárósmúlyad, Helemba, Garamkövesd, Nána.

A legjobb fotóim a szerkesztőségi szemétkosarak mélyén nyugszanak. Béke poraikra. 

A meglévő negatívoknak csak egy részét sikerült átmentenem. Ezek rendezésre, feldolgozásra várnak. Várnak, mert nincs érdeklődés az illetékesek részéről, nincs motiváció részemről.“

M. Nagy Lacival, magam valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg, amikor is a csemadokosokkal egy nagykürtösi kiállítását szerveztük. Emlékszem rá, hogy milyen hatással voltak rám a fekete-fehér képei, egy teljesen új, de emberi, igaz világot tártak elém. Mikszáth-emlékplakettet adományoztunk neki, mert többen is úgy gondoltuk akkor, 

hogy azt, amit Mikszáth annak idején megírt a novelláiban és regényeiben, azt Laci megörökítette fényképeken. 

A falusi palóc embernek, azt az ezer arcát, melyet nem láthatunk meg soha, csak akkor, ha abból a sárból, földből emelkedünk ki az akácokkal teletűzdelt szülőföld magasába, ahol születtünk. Nem gondoltam volna még akkor magam sem, hogy ebből a földből kiemelkedve, magam is részese lehetek majd egyszer ennek az életműnek, hiszen Csemadok-elnökként az Itthon nemzeti, kulturális havilapot megalapítva Batta Gyurival, úgy döntöttünk, hogy helembai magányából kiragadva Lacit felkérjük, segítsen írásaival, fotóival illusztrálni a lapot. Nem mondott nemet, mint soha, ha jó és tartalmas dolgokra kérték fel, s bár fizetsége a lapban jóval meghaladta a laptulajdonosét, vagyis az enyémet, ami éppen a nullával volt egyenlő, soha egyetlen szóval sem panaszkodott. Cserébe olyan csodát kaptunk tőle, amiért soha nem tudok köszönetet mondani neki. Egyetlen szolgálati utunkra, Hódmezővásárhelyre menet, sokat beszélgettünk a kisebbségi létünk, a megmaradásunk jövőjéről, s bár mindig tudtam, hogy túl gonosz a világ ahhoz, hogy a jó felülkerekedjen rajta, neki ezt is elhittem.

A jó Isten nemcsak jó szemmel, küzdeni akarással és jó íráskészséggel áldotta meg, ami minden bizonnyal az egyszerű, józan falusi ember tiszta lelkére épülő tapasztalatából fakadt, hanem groteszk humorral is, ami elengedhetetlen kelléke egy olyan fotósnak, aki azt a csodát is meglátja maga körül, ami mellett mi naponta, oda sem figyelve elmegyünk.

Most elment Ő is, a szülőföld krónikása, aki úgy látta azt, a keretekbe zárt csodát, olyan fényszemüvegen keresztül, ahogyan csak a legnagyobbak képesek rá. 

A napokban kitört háború hírei elnyomták azt az utolsó sóhajt, melyet a szülőföldjét féltő és szerető, és örök pillanatai megörökítő ember ránk hagyott örökül, mielőtt Isten tenyerébe hajtotta volna fejét. Képei itt maradnak velünk örök mementóként. Sütő András szavaival búcsúzok Tőle: 

Ha igyekezetemnek és álmatlan éjszakáim írott gyötrelmeinek, csak oly zsenge nyoma, emléke marad bár, mint friss havon a felszálló madáré: ez talán már mentség arra, hogy kis ideig én is itt voltam veletek, sorstársaimmal együtt egy térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségben, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán.

A madár elszállt, de nyoma itt maradt a Földön. Mindent köszönünk, köszönök, amit tettél, amit adtál s amit hagytál. Legyen Neked könnyű a föld, és örök a menny. Isten veled barátom!



Hrubík Béla