ZSÍR

Az öreg átjáró 2025. jún. 9.

Gyerekkoromban még megszokott volt, hogy a legtöbb háznál állatokat tartottak. Disznók, kecskék, tyúkok népesítették be a hátsó udvart, és felnevelésük után a gazdák átköltöztették őket végső nyughelyükre, a ház legszentebb helyére – a pincében lévő kriptába, vagyis a mélyfagyasztóba. Ez táplálta aztán hosszú ideig a családot, majd amikor a kiürülés fenyegette ezt a fagyos tömegsírt, újabb jószágokat helyeztek ide örök nyugodalomra.

A mi házunk sem volt ez alól kivétel. Az évek során mindenféle haszonállatunk volt és abban a szerencsés helyzetben volt részünk, hogy kertünk szomszédságában éppen a somorjai Honismereti Ház állt, nagy kertjével és régi pajtáival karöltve. A közös kerítésen egy átjáró tette lehetővé számunkra az átjutást, ami úgy keletkezett, hogy a drótkerítés egy részét egyszerűen elvágták, így zavartalanul átfért rajta egy jól megpakolt talicska mindazzal, amit a disznók és kecskék „termeltek ki” – így nem a mi kertünkben kellett azt elhelyezni. Minden egyes átkelésnél azonban fejbiccentve kellett áthaladni, mintegy meghajlásra kényszerülve, mivel az összetartó drótszál fejmagasságban volt a szélső tartóoszlophoz rögzítve, hogy a kerítés ne omoljon szét. Mondani sem kell, ez időnként kellemetlen pillanatokat okozott – különösen, amikor az ember valamilyen gondolatba merülve nem vette észre, és a hirtelen találkozás azonnal kiszabadította őt a merengés fogságából. Az óvatlan alany legtöbbször az apám volt, de megesett, hogy mi gyerekek is fennakadtunk ezen a nemkívánatos drótakadályon. Egyébként a „ganédomb” nem volt messze az átjárótól. Rögtön a jobb oldalon helyezkedett el, így nem kellett messzire furikázni a bűzölgő termést – és ha az embernek „szerencséje” volt, visszafelé menet is megkarcolhatta homlokát a kifeszített huzal.

Nekünk, gyerekeknek, így hát lett egy állandó átjárásunk a Honismereti Ház egész udvarára. Persze ez hivatalosan engedélyhez volt kötve, de azt csak ritkán kértük.

Sokkal izgalmasabb volt belopózni, és kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy bármikor lebukhatunk.

Egyébként rengeteg rejtélyes dolgot lehetett itt gyerekként felfedezni. Egy-egy pajta zárva volt nagy ósdi lakattal és vaslánccal, de az apró réseken, amiket már a deszkák öregedéssel járó szétcsúszása lehetővé tett, be lehetett lesni, és a benti sötétségben a gyerekfantázia képes volt mindenféle rémeket teremteni. Megriadtunk, de egyben örültünk is annak, ha egy benti zaj igazolta, hogy tényleg szörnyű lények laknak odabent. Ilyenkor ijedten elszaladtunk, és komoly tárgyalásokat folytattunk arról, hogy milyen rémes teremtményeket rejthetnek azok a vasláncok és lakatok, amelyeket még maga a ház első tulajdonosa kötött gúzsba – hát mi másért, ha nem azért, hogy a bent lakó rettenetet visszatartsa a világtól. Ezt persze jól tudta a ház jelenlegi tulajdonosa is (gondoltuk), hiszen amikor hozzá került a terület, a szerződésben benne állt: kinyitni a hátsó pajtát semmiképpen sem szabad! – beszéltük egymás között minden egyes ijedt elszaladás után. Bár a szerződést sosem láttuk. Talán nem is volt. De mi ott, a fűben, szóban megírtuk. Így szereztük vissza minden alkalommal nyugalmunkat, tudva, hogy a benti fenyegetés nem veszélyeztethet minket, amíg a szerződés minden pontja be van tartva. Erről a fantáziánk úgy határozott, hogy bizonyára a Honismereti Ház vezetője ratifikálta aláírásával, aki abban az időben nem volt más, mint Presinszky Lajos. Ennyi év után most már tudom, hogy ő volt az utolsó “beavatott”, aki a szerződést megtartotta, mert a pajta egyszer sem volt kinyitva szolgálata alatt – csak azt követően, hogy átadta a vezetést a következő ott dolgozónak.

Hogy ezt honnan tudom? Történt ugyanis, hogy sok évvel később, egy történelmi kutatómunka ügyében újra el kellett látogatnom a Honismereti Házba. Mivel hivatalos ügyről volt szó, előre egyeztetnem kellett a jelenlegi ott dolgozó személlyel. Délelőtt tízre érkeztem, már várt a főbejáratnál, és mutatta az utat az iroda felé. Ahogy haladtunk, közben beszélgettünk a kutatásomról, a forrásokról, a tudományos módszerről, és egészen bele is feledkeztem, hogy tekintetemet magam körül szabadjára engedjem, és csak úgy céltalanul hagyjam kóborolni. Ismert volt a látvány, így nem féltem attól, hogy tekintetem eltűnik valami ismeretlen helyen. Minden a megszokott volt, ahogy emlékeimben élt. A régi hintók, kocsik, szobrok, a kinti kemence mind a rendeltetésük szerinti helyen álltak, és őrizték azt a képet, amit még gyerekként hagytam itt. 

Egy apró változáson viszont figyelmem rögtön fennakadt: amikor a tároló mögé benéztem, a hátsó pajta ajtaja tárva-nyitva volt, aminek – a szerződés értelmében – zárva kellett volna lennie.

Ez az apró változás elevenítette fel bennem az itt leírtakat, és csak most jövök rá, milyen mélyen és milyen hosszú ideig pihent bennem a zárt pajta emléke. Eddig el volt temetve a feledésben, de amikor a jelenlegi dolgozó kinyitotta, bennem is felszínre tört a gyerekkori emlék. Elementáris késztetést éreztem, hogy megközelítsem a rejtélyes bejáratot, és bepillantsak a titkokkal és sötét lényekkel teli ósdi pajtába, hiszen sohasem láttam, mi rejtőzik odabenn, csak azokon a kis réseken nyertem apró betekintést, amelyeket a korhadó deszkák az elöregedés miatt megengedtek. Megindultam hát a pajta felé, és minden egyes lépéssel közelebb kerültem a történelmi találkozáshoz; szerencsémre egyedül, mert vendéglátóm útközben leszakadt kávét készíteni a tudományos diskuráláshoz.

Egyedül értem oda gyerekkori emlékeimmel megtöltekezve. Óriási izgalommal szedtem lábaimat annak tudatában, hogy most aztán évszázados leleplezést fogok végezni. Végre megpillanthatom a bent lakozó rém búvóhelyét, és mindazokat a titkokat, amelyeket ennyi éven keresztül magánál őrzött. A rettenet azóta már bizonyosan messzire járhat, de ezzel már nem volt érdemes foglalkoznom. 

Miután ezt magamban konstatáltam, a hatalmas ajtót megkerülve a kiáramló látvány elé álltam, és döbbenten vettem észre, hogy igazából semmi izgalmas dolgot nem rejtett a rejtélyesnek hitt pajta.

Álltam csalódottan a bejárat előtt és valami magyarázatot vártam a bent lévő korhadt asztaltól, öreg szekérkeréktől, használhatatlan szerszámoktól. Vártam, hogy magyarázzák meg, hol vannak azok a titkok amiket 20 éve rejtettek el előlem és barátaim elől. Magyarázzák csak el, hogy hol vannak azok a szörnyű lények nyomai, amelyek képzeletünket kísértették és hol van mindaz, ami a szerződésben voltak belefoglalva. Csalódottan vettem át tőlük a szót és helyettük voltam kénytelen megmagyarázni a kialakult helyzetet. Szörnyeket és titkokat vártam, de szörnyűbb dolgot találtam odabenn a nyitott pajtában: saját magamat.

Ott álltam egyedül a nyílt térben, szemtől szemben a valósággal – annak legtisztább, legelkülönültebb, legcsupaszabb alakjában. Az évek során olyan simára és fényesre csiszolódott, hogy már a képzelet legfinomabb foszlányai sem tudtak megkapaszkodni rajta. Akkor értettem meg igazán: felnőttem. Elveszítettem azt a képességet, hogy a világot saját képzeleteimhez hajlítsam. A dolgok, az idő, a tér és önmagam – mind elkülönülten, tárgyiasultan jelentek meg előttem, mozdulatlanul, mintha megdermedtek volna az adott pillanat rideg jelenében. Ha Hamvas Bélát idézném, azt mondaná: ekkor veszett el az egységlátás, amely még gyerekként mindent összefogott. Csak így bújhatnak meg rémek és titkok a pajtában. Ez nélkül csak kopott asztalok, megfakult szerszámok, lim-lom és por. Minden külön egymástól végtelennyi távolságra, ami távolságot saját magam, azaz a pajta kizárólagos réme hozott létre. Ez a valóság egyetlen megkísértése, amikor a rémülettől minden riadtan szertefutva keresi a menedéket, búvóhelyet.

Szomorúan tettem fel magamban a kérdést: ez lenne hát a felnőtt élet szabadsága? Elegendő ez a fajta szabadság a nyitott pajta magyarázatának? 

Miközben ezen tépelődtem, Immanuel Kant kopernikuszi fordulata jutott az eszembe. Óriási felfedezés, hogy a tárgy igazodik az ismerethez, és nem fordítva; a szubjektum rátelepedik az objektumra, és magához igazítja azt. Mennyire gyerekes dolog – gondoltam. De mégis: ez a fajta ragaszkodás mi más, ha nem egy ontológiai forma, amiből az ember fokozatosan kinő és megszabadul, de aztán visszavágyódik, amikor teljesen elveszíti azt. És itt jön a lényeg: emlékként él tovább egy olyan zavartalan csendben, ahova már senkinek nincs bejárása, ahol a világ (objektum) és az én (szubjektum) tökéletes egységben képes megeleveníteni mindenféle álszabadságtól mentes valóságot. Kierkegaard írja: “Az emlékezésben élni a legtökéletesebb életet jelenti, ami egyáltalán elképzelhető, az emlékezés jobban kielégít, mint bármiféle más valóság, és olyan megbízható, mint semmilyen valóság. Egy olyan élethelyzet, melyre már csak emlékezünk, egyszer s mindenkorra bevonult az örökkévalóságba, és semmiféle világi érdekessége nincs többé.”

Az én helyzetemet is már csak az emlékezéssel tudtam magyarázni. Csak ennyi maradt meg a gyerekkoromból. A mélyebb átélést az elmúlt évek már betemették, és megszűnt – csak úgy, mint a régi átjáró a kertünk végében. Igen, az idő azt is kikezdte. Előbb a ganédomb került vissza a kertünkbe, majd az átjárót bedrótozták, végül – az állatartással együtt – a ganédomb is megszűnt. Ma már komposztáló sarokként üzemel az átjáró helye. A tartályok látványa, de eleve már csak ennek a szónak a kimondása, „komposztálótartály“, mennyire kijózanítóan hat, mennyire eltávolít az élettől és zár a felnőtt lét ürességébe, ahol a komposztálósarok, a szupermarketek hűségpontjai, a fizetett orvosi időpontok, az adó 2%, az 1,51-es benzin, az utazási biztosítás, a nyugdíjalap, második pillér, mind-mind akadályként tolakodik az átjáró elé, hogy még véletlenül se lehessen rajta újra átkelni. 

Végül beláttam: mindig azt találja az ember a pajtában, ahonnan érkezik. Ha az öreg átjárón át lép be – szörnyek, rejtély, élet és fantázia várja. Ha viszont a főbejáraton jön, egy különálló, darabokra hullott valóság fogadja, amit lehetetlen összefogni. Ennyi év után én a főbejáraton tértem vissza és pontosan azzal a teremtetlen ürességgel álltam szemben, ami miattam a pajtában elém tárult. 

Egy mély sóhajjal zártam le a találkozást, majd elindultam vissza az irodába. A tudományos munkát megvitattuk, a kávé elfogyott. Kifelé menet még egy utolsó pillantást vetettem a nyitott pajtára, és ezzel végleg búcsút intettem a Honismereti Háznak.

Almásy Gergely