CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

„Csak legyen már vége” – az orosz-ukrán háború kárpátaljai szemmel 2026. febr. 26.

Az anyaország nem engedte el az ukrajnai magyar kisebbség kezét, akiknek csak még nehezebb lett a helyzete, mint a háború előtt. Kárpátalja földrajzilag ugyan messze van a frontvonaltól, de a lakosai így is ki vannak téve a légiriadóknak és az áramszüneteknek.

A négy éve tartó orosz-ukrán háború borzalmai nem kímélték az ukrajnai hátországot, és a kárpátaljai őshonos magyar kisebbséget sem. Az ő mindennapi küzdelmeikről, a megmaradás kihívásairól, a folyamatos fenyegetettségről, az anyaország által nyújtott segítségről és a jövőbe vetett bizakodásról is beszélgettünk olyanokkal, akik testközelből láthatták az elmúlt időszak régióra gyakorolt hatásait. Az már önmagában beszédes, hogy volt, aki névvel vállalta a véleményét, volt, aki arra kért minket, hogy inkább ne írjuk ki az adatait.

A 2022-es orosz offenzíva következtében nagyjából 4,25–4,3 millió fő hagyta el Ukrajnát, és keresett ideiglenes menedéket valamelyik európai uniós tagországban (egyes becslések 8–10 millió főben állapítják meg a menekültek számát).

Bár hivatalos adatok egyelőre nincsenek, a becslések szerint az ukrajnai magyarok közül 100–300 ezer fő hagyhatta el örökre, vagy ideiglenesen az otthonát, de elképzelhető, hogy még ennél itt jóval több ember vágott neki a bizonytalannak. Az otthon maradtak élete pedig sem könnyű: az alapvető ellátás nehézségein túl az ukrán állam a kényszersorozásokkal is megkeseríti az életüket.

Alig lélegeztünk fel a Covid–19 világjárvány után, amikor egy még súlyosabb korszak kezdődött

– emlékezett vissza a kezdetekre Dobsa István, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ifjúsági Szervezetének elnöke.

A képviselő arról is beszélt, hogy gyakoriak a katonatemetések, sok család pedig családfő nélkül maradt.

Mindezek ellenére igyekszünk talpon maradni. Fenntartani intézményeinket, működtetni közösségeinket, megszervezni az életet akkor is, amikor minden nehezebbnek tűnik, mint valaha”

– közölte Dobsa István, aki szerint

„a kárpátaljai magyar közösség ereje mindig abban rejlett, hogy a legnehezebb időkben sem adta fel: alkalmazkodott, összefogott és tovább építette a jövőt.”

Ennek szellemében hangsúlyozta:

Hisszük és reméljük, hogy ez a háború rövid időn belül véget érhet.

Ha csak a száraz számokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy a felére, de itt-ott harmadára csökkent a közösségeink lélekszáma”

– árnyalta tovább a siralmas kárpátaljai képet János, akinek igazi nevét azért nem fedjük fel, nehogy kitegyük őt, vagy hozzátartozóit az ukrán hatóságok zaklatásainak. Csak annyit árulhatunk el róla, hogy papként széles körű és mély rálátása van az ukrajnai magyarság küzdelmes életére. A puszta számokon túli valós veszteséget épp ezért érzi még aggasztóbbnak:

Leginkább az a réteg hiányzik, amely eddig húzóemberként a hátán vitte ezeket a közösségeket. Az ő hiányukat hatványozottan érezzük.