ZSÍR

Csillag Balázs: Majd hiányzok... 2025. márc. 17.

Hallgatta az Edda művektől a Kört.

Józsi úgy érezte, beszél hozzá a dal. A szerző mintha róla írt volna, az énekes mintha az ő haragjából és csalódottságából merítene. Ő is ott állt egy kör közepén. Na, nem szó szerint, hanem metaforikusan. Ott vannak körülötte a „jóbarátok”. A szülők, akik bár nem értenek ahhoz, amit dolgozik vagy amivel pályát szeretne kezdeni komolyabban, de ott vannak mögötte és bíztatják. A kedves kollégák, akik a stúdióban vállba veregetik és megkérdezik, kell-e a segítség, vagy épp építő kritikát mondanak: „azon a szólón kicsit változtatni kéne, de amúgy nem rossz, kijön belőle a magyar virtus”.  A gitár a mindene. A zene a mindene. Ebből akart és akar megélni, hisz másnak is sikerült. Hobónak is sikerült, Patakynak is sikerült, Bryan Maynek is sikerült.

Nem volt a banda alap tagja. A régi gitárosuk, Zozó kilépett, mert amúgy se ez volt a szívügye. A többiek úgy fogalmaztak, hogy neki mindig is jobban tetszett a nyugalmas, irodai munka. Nagyon tehetséges, de ez csak egy hobbi volt számára. Nem ítélte el az ilyeneket, sőt tisztelte, ha valaki komolyan vette a munkáját és megtalálta a helyét. Ő is komolyan veszi a munkáját és megkeresi a helyét azzal, hogy a zenekarban gitározik. Szóval meghallgatták őt, és bevették a bandába. Karó, a dobos kedvelte. Ő is kedvelte a dobosokat általában, mert tudta, milyen az, amikor egy jó gitárszóló kitart egy hosszú hangot, szünetet tart a dobosnak, aki aztán újra felébreszti a hallgatóságot egy pergő ritmussal. Collins is dobolt a Genesiysben, végül milyen szóló karrierje lett!

A basszusgitárossal, Búgóval is jól kijött. Nem volt valami szószátyár, de ha az összhangról volt szó, mindig megbeszélték. Kemény kritikái néha rosszul érintették, de rá kellett döbbennie, hogy Búgónak jobb füle van ehhez, mint neki. Nagyzenekarban a bőgő és a cselló a hangszere, és nagyon jól jön a klasszikus képzettségen alapuló tanács az olyan nyers tehetségnek, mint ő. Mert a két énekes közül Robesz ezt mondta: „nyers tehetség a kölyök. Olyan, mint a szobrász műve: még faragni kell, de lesz belőle híresség”. A bíztatása sokszor fecsegőnek tűnt, mert bár komolyan is gondolta, de legtöbbször akkor mondta, amikor megszólaltak azok, akiknek nem tetszett a jelenléte.

És „Istenem, de sokan vagytok, rosszak”. Ricsi, a billentyűs lépten-nyomon alávágott a szólójának. „Minek ide gitár, főleg ez az elektromos nyerítő szar?!”

Az előző gitáros nem igazán szólózott. Értett hozzá, de hiányzott belőle a magabiztosság. Szóval minden szóló a billentyűsé volt. Nem is titkolta, hogy a bandával az a célja, hogy legyen egy háttérmunkája, amiből aztán kirobbanhat a haknizásból, hogy legyen belőle egy Clayderman. Szerinte nem is kell az a gitár. Elég oda a basszus és a billentyű. „Ha Freddy Mercury anno magabiztosabban zongorázott volna az éneklése mellett, akkor Bryan Mayre se lett volna szükség a hülye szólóival”.

A többiek elviselték, de csak azért, mert nem ők voltak a célkeresztjében. És a másik énekes, Robesz párja, Niki is adta alá a lovat. Neki csak egyszerűen nem tetszett, hogy ott van. Szerinte túl nagy arc került így a bandába, aki előbb-utóbb lerombolja majd az összképet. Nikin kívül senki nem szólt bele abba, ha összeszólalkozott a billentyűssel a zene miatt. A baj csak az, hogy mindig a billentyűs oldalára állt.

Frusztrálta a dolog. A családban erről nem beszélhetett. Bár a szülei megértették, a nagyapja már kevésbé. Az irónia az volt az egészben, hogy a zenei tehetségét egyetlen élő nagyapjától örökölte. Az öreg templomi kántor. Hozzá hasonlóan a zene volt a mindene. Az unokáját is az orgona szolgálatba képzelte mint utódját. Nem mintha Józsi nem szeretett volna orgonán játszani, a templommal se volt baja, de ő gitározni akart. Fájt is a nagyapjának, hogy a tehetségét arra pazarolta. Nem is szerette a gitárokat. Na, nem a hangszert magát, inkább azt, hogy „...mindenki azt hiszi, tud gitározni. Hatvannyolc óta, mikor elkezdődött a lelki ébredési mozgalom itt is, a papok is megfogták a gitárt a kezükbe. Marha könnyen be lehetett szerezni, iskolai zenetanártól megtanulták a Pachelbel kánon nyolc akkordját, mert arra minden zenét rá lehet húzni, és elkezdték a templomban a fiataloknak pengetni a szart. Semmi képzés, csak pengetnek, osz’ jóvan”. Úgyhogy ha a billentyűs vitája került szóba, természetes volt, ki mellé áll.

A saját nagyapja. A többi rokonról már ne is beszéljünk!. Az ügyvéd nagybácsi, aki „nem egy ilyen bandatagot látott, mert mind iszik, aztán autóba ül, elüt valakit, és azt hiszi, megússza”. A nagynéni, aki az előző gitárossal dolgozik együtt az irodában, és aki szerint „a fiatalember nagyon jól döntött, mert a zenélésből nem lehet megélni”. És persze az unokatestvér, aki azóta haragszik rá, mióta nem akart éhbérért gitározni a lagziján. „Elég, ha látnak téged a színpadon, majd továbbadták volna a híredet, aztán haknizhattál volna máshol is. Közben meg Nagyapusnak segíthettél volna az orgonával. Helyette most valami bandában vagy, ahol láthatóan szar neked”.

A refrénhez ért: „Ha egyszer odébbállok...”
Ez kell. Elmegy. Kilép a „körből” és akkor ezt nem kell elviselnie.
„Rám többé nem találtok, rosszak”

...

Egyedül ül a garzonban. Egy ágy, egy asztal, egy tűzhely, meg a többi szükséges egy szűk élettérben. A telefonját nézi, felhívja-e a nagyapját, áll-e még az a kántori munka. Mint utóbb kiderült, az öreg volt a legkevésbé hajthatatlan a családban. Anno első véleményét akkor változtatta meg, amikor hallotta Józsit akusztikus gitáron nem csak a „négy kötelező akkordod” pengetni, hanem szép énekeskönyvi dallamot játszani. „Jól szól ez, Józsika, csak a pap biztosan nem engedné, hogy még ezt is elvedd tőle... Ezért is lenne jobb, ha az orgonánál segítenél, ezt meg taníthatod a gyerekeknek.”

Ez utóbbit akkor nem tudta elfogadni a nagyapjától. A szüleit lehordta, mielőtt végleg eldöntötte „kiáll a körből”. Nem volt hajlandó tovább elviselni, hogy a támogatás kimerül abban, hogy egymás közt bíztatják otthon, de egy szót nem szólnak, mikor a rokonok úgy beszélnek róla, mint egy narkós, iszákos koldusról. A banda teljesen tiszta volt. Egy régi tagot éppen azért raktak ki tavaly, mert ráált valamire. Robesz ezt nagyon komolyan vette. Túl kevés, túl későn. Pláne, amikor megköszönte a többieknek a jó tanácsokat, de igazán mellé állhattak volna, mikor a billentyűs már nem csak róla, hanem a kántor nagyapjáról is minősíthetetlenül beszélt. „Menj csak a nagyapáddal a vén, istenes picsáknak klimpírozni, legalább rendes hangszeren játszol, nem ezen a szaron pen...”

Eddig jutott, mielőtt orrba vágta. Aztán üvöltött még azokkal is, akiket a barátainak tekintett. Ők hiányoznak. Nekik is hiányzott egy darabig, csak ő nem vette a telefont. Teljesen ki akart lépni a körből. Új kör közepén akart állni.

A telefonját babrálva döbbent rá, hogy a dal, ami a lépésre bíztatta, sumákolt. A szöveg nem neki szólt, csak általánosan minden fiatal így érzi magát olyankor és keresi azt, ami egyet ért vele, az énekes pedig csak egyszerűen haragszik mindenre, mert abban a dalban haragudnia kellett a rosszakra.

Csak az van, hogy a körben voltak jóbarátok is. Jóbarátok, akiktől ugyanúgy elmegy, hogy ne találjanak rá a rosszak. De így a jók se fognak rátalálni.

Nem lett új kör. A zenéből is alig lett valami, mert kiderült, hogy nem ő az egyetlen „nyers tehetség”. Persze az se segített, hogy az ipar is a népszerű ökörséget tolja, ahelyett, hogy az értelmes zene szólna.

...

A dal sumákolt. „A harag rossz tanácsadó. A saját körödnek te vagy a közepében, és nem kilépni kell belőle, hanem szűkíteni kell azokra, akik a jóbarátok, hogy ne legyenek ott a rosszak.” Ezt a kántor nagyapjától tanulta meg.

A régi banda feloszlott ugyan, Ricsit épp amiatt vágták ki a bandából, amiért megtörtént az „orrbavágás”. Aznap megkapta a gyomrost is, mert amikor Niki kicsit gyanúsan nagy hangon feljelentésről beszélt, hisz’ ezt így nem lehet csinálni, kiderült, hogy félreléptek. Robesz rosszul viseli a hűtlenséget. Utána próbálták Józsit elérni, de addigra ő már kilépett a körből. Robesz pedig nem kivételezett. Ez egy másfajta hűtlenség volt a szemében.
Nagybátyjával és nagynénjével azóta sem beszél. Nekik továbbra sem tetszik, hogy zenél. Pláne, amikor elhappolta Zozót az irodai munka mellől gitáros-énekesnek az új zenekarba. 

Karót, meglepő módon, a nagyapja győzte meg. Munkanélküliként a templom kertjében dolgozott, és a két zenész elbeszélgetett. Az öreg előszedte neki a bongót a pincéből, amire annak idején a „pengetni” tanuló lelkész azt mondta, túl hangos lenne a modern gyülekezeti zenéléshez, meg ahhoz különben se ért senki, mert olyan primitív. Karó megmutatta, hogy lehet azon halkan is, orgona mellett is, és igenis van olyan, aki ért hozzá.
Józsi nehezen is nyerte vissza Karó bizalmát. Nem esett neki jól, hogy ugyanúgy viszonyult hozzá is, mint a Ricsi meg Niki-féle barmokhoz. Aztán elfogadta, hogy végül tehetett volna ő is kicsit többet.

A zenekar nem nagy, de játszik. Játszik alternatívat, játszik a templomban, Józsi néha az orgonán, de legtöbbször a gitáron. Nem csak templomit, mindent és mindenhol. Még Józsi unokatestvérének a második lagziján is. „Hát, mit mondjak, nem erre gondoltam, Józsi, de legalább azt nem mondhatom, hogy nagyapusnak nem segítesz, szóval sok sikert mindenhez!” Már ez is valami.

Robesszel találkozott utoljára. Szólókarriert kezdett, és jól megy neki. Végül ő tette helyre a gondolatait: „Tudod, hogy a Körnek van egy kvázi folytatása? Igazából kettő, mert többen azt mondják, hogy az Edda Blues egy reakció a Körre tíz év távlatából, de szerintem a valódi folytatás a Hűtlen, ugyanabból az évből. Mentél te is nehéz fejjel, úgy gondoltad nem kellesz senkinek. De a Hűtlennel ellentétben te valahol ráeszméltél, hogy a rosszakat és a jókat is egy dobozba tetted és kidobtad a szemetesbe válogatás nélkül, és kicsit elszégyellted magad. Üdv itthon.”

Ha nem is úgy megy, ahogy elképzelte, de tudomásul vette, a kör sose lesz tökéletes. Most se az, de legalább már nem akar elfutni.