ZSÍR

Csillag Balázs: Skatulyázott delikvens - Avagy mi történ MÉG az ominózus kék autó és az asztallap graffiti közt? 2025. máj. 28.

Mikinek valahogy ki kellett törni abból a fránya „szavalóversenyes gyerek” dobozból. Leginkább azért, mert már unta a „tiszta anyja ez a gyerek” mondatot a tanítónéniktől. Mi közük hozzá, kire hasonlít? Nem azt kell csinálnia, amit anno sok sok évvel ezelőtt az édesanyja is ennyi idősen.

Ez volt az egyik ok.

A másik ok az volt, hogy az alapiskola már kisajátított az életéből két dolgot is, amit egyébként szeretett. Az egyik a tanulás, ami a szavalóversenyek miatt magolássá vált. Mi értelme beszélni, mondani valamit, ha annak adott hangsúlyozása és szavai kell, hogy legyenek? Ennyi erővel ki is kapcsolhatja az agyát, miközben beszél. S mivel azt már tudjuk, hogy Miki nem volt egy beszédes gyerek, bár nem ellenkezett, nem szerette a dolgot. A második, amit az iskola kisajátított magának, az éneklés volt. Miki szeretett dalolni. Pechjére a zenetanító néni az egyik alkalommal meghallotta a lépcsőfordulóban éneklő gyerkőcöt és azonnal lecsapott rá. A felnőtt szemtelenség netovábbja, hogy még ezt is arra kell használni, hogy egy falusi iskolának legyen valami tekintélye.

Tehát amikor kiderült, hogy Miki jól rajzol, majdnem olyan jól, mint Pisti és Bélus, megijedt, hogy ebből is verseny lesz. Szerencséjére az iskola, amennyire nagyra becsülte a szavalást és az éneklést, annyira semmibe vette a képzőművészetet. Sőt! Azt is megtudta, hogy a rajzosoknak külön kis köre van, külön tanítónénivel. Amolyan klubb-féle, ahol csak rajzolnak.

Hurrá!

A baj csak az, hogy év közben nem vesznek fel új tagokat.

Francba!

Aztán az otthoniak javaslatára Miki mégis vette a bátorságot, és elfogadva a szülői tanácsot, otthon mindig rajzolt. A rajzkör napjára meg mindig bekopogott a klubba és megmutatta a tanítónéninek, aki mindig megnézte, rábólintott, még mosolygott is, de mire mondhatott volna valamit, Miki már az ajtóban állt, hogy neki mennie kell, másképp lekési a buszt. Aztán az egyik alkalommal a tanítónéni nem hagyta, hogy Miki csak úgy sarkon forduljon és lelépjen, és bár törte a magyart, megkérdezte Mikitől, miért nem marad. Miki, úgy látszik ,félreértette a szülői tanácsot is, mert a rajzokat a jövőre nézve adta le, amolyan referenciaként. A tanítónéni meg fogta a fejét, mert megértette mit mondott Miki, amikor úgy fogalmazott:

„Jövőre már maradok is, ha tetszenek a rajzok”

Miki legnagyobb örömére teljesen átlagos rajzoló volt. Ez azt jelentette, hogy volt mit tanulnia. Ez volt a jó hír. A rossz csak az volt, hogy a tanítónéni mindig valami egyfélét akart rajzoltatni mindenkivel. Ez legtöbbször tetszett is Mikinek, de időről időre megint az volt az érzése, hogy lassanként csukódik az a doboz.

És amikor újra megkapott egy feladatot, ahol olyan anyagot kellett használnia, amit nem szeretett, úgy döntött nem engedi meg, hogy rácsukódjon még egy doboz. A rajzot már nem veszik el tőle és csendes lázadásba kezdett.

Fél órája már csak ült. A ceruza és a szénrajz kétféle gyíkról már elkészült az A3-as lapon, de a viaszkrétához hozzá sem nyúlt. Kész volt a halvány ceruzaskicc, de eddig és ne tovább. Majd vége lesz az órának, legfeljebb kap egy gyenge jegyet a rajzára, nem mintha érdekelte volna a dolog, aztán hazamegy.

– Miért nem rajzolod szép zöld galléros gyíkot viaszkréta?

– Mert a viaszkrétát utálom, és ezt a mai órát is utálom, és nem akarok viaszkrétával pingálni. Milyen hülye feladat már ez?

– Légy szíves rajzolj! – Kérte a tanítónéni.

– Nem rajzolok, mert nem akarok. Minek, ha megint csak azt kell csinálnom, ami másnak tetszik?

Szó szót követett, és végül a tanítónéni már emelt hangon kellet kérje Mikit. Amikor pedig hatástalannak bizonyult minden, a tanítónéni elsírta magát. Mire azonban Miki bármit is mondhatott volna, a tanítónéni már az ajtóban állt. Kiment az osztályból és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az ajtó üvege is megrázkódott.

Nem érezte jól magát és még a hatodikos Krisztián sem, aki lépten-nyomon heccelte a rajzai miatt, és a maga módján a tanítónénit is néha felmérgesítette a viselkedésével, elfehéredve nézte a történteket.

Vártak egy darabig. Aztán bejött a tanítónéni és hazaküldött mindenkit.

Miki másnap az igazgatói irodában volt. Pisti és Bélus kivételével az egész osztály csodálkozott, hogy az egyébként jó tanuló és jó magaviseletű Mikinek mi dolga az igazgatónénivel.

Miki nem ellenkezett. Tudta, hogy nem volt egészen fer, amit csinált, és az igazgatónéninek se kellett túl sokat magyarázni, mi a teendő.

Egy héttel később Miki bocsánatot kért. A tanítónéni csak bólintott. Miki megkérdezte maradhat-e. Megint csak bólintást kapott. Mielőtt a helyére ült megkereste a paksamétájában a gyíkokat, aztán feltette a kezét és megkérdezte a tanítónénit, hol van a viaszkréta. Aztán igyekezve, hogy ne tűnjön szemtelennek, megkérdezte, miért jó viaszkrétával rajzolni. A tanítónéni végül elmosolyodott és elmagyarázta, hogy jó, ha az ember mindennel megtanul rajzolni, még ha nem is mindennel szeret.

Miki már a gimnázium utolsó éveiben találkozott Bélussal. Megkérdezte, még rajzol-e, és ő még aztán járt-e a rajzkörre, mikor Miki iskolát váltott. Amikor Bélus elmondta, hogy a tanítónéninél rosszindulatú daganatot találtak, ami fiatalon vitte el, újra elszégyellte magát.