ZSÍR

Csillag Balázs: Színvadászat 2025. márc. 22.

„There are no mistakes, just happy accidents”

Nincsenek hibák, csak vidám kis balesetek

-Bob Ross-

Végre itthon. A harmadik turnus után végre itthon. Már hiányoltam a családot. Mekkorát nőttek a gyerekek! Tomi és Vera óvodások voltak, mikor harmadszor visszahívtak. Vera mára már elsős a suliban. Istenem, hogy elrepült az idő!

Menni kellett. A harmadik turnusra, pedig már azt hittem, nem lesz rám szükség. Nem hiányzott a dolog, de semmit se változott a helyzet. Mindenki ugyanazt tette, amit legutóbb. Gyalogok a sivatagi homok sakktábláján. Vánszorogtak a napok.

Szinte megnyugtat ez a csönd. Néha felriadok álmomból, előjönnek a képek. A sivatag homokja, a düledező épületek, a robbanások, a puskaropogás. Megzavarják a nyugodt pillanatokat, de amikor végre a gyerekekkel játszom, csak arra gondolok, hogy a korai nyugdíjból jól el lehet tartani majd a családot. Most már nem megyek sehova.

A zaj nem hagyott nyugton soha. Aludni sem akartam attól, amit láttam: a vérző sebek, a megcsonkított emberek, az ellenség a célkeresztben ahogy kinéznek a düledező ház ablakán, vajon biztonságban vannak-e. Aztán kizártam a világot, hogy ne zavarja meg semmi a gondolataimat, meghúztam a ravaszt és arra gondoltam, vajon megéri-e ezt csinálni a korai nyugdíjért.

Igyekszem itthon elhelyezkedni. A gyerekek vagy az óvodában, vagy az iskolában. A nejem a munkában. Én itthon. Végzem a házimunkát, megjavítom, amit a vízvezetékszerelő borsos áron elrontott, de kezd elfogyni a munka. Persze örülnek, hogy segítek, és végre otthon van valaki, mikor ők nincsenek. Bob Ross videóit nézegetve végre eldöntöttem, hogy elkezdem azt a tájképfestést. Ki gondolta volna erről a nyugodt emberről, hogy valamikor katona volt?

Ott nem lehetett csak úgy nyugodtan elkényelmesedni. Mindig készültségben volt az ember. Mindenkinek megvolt a feladata. Olyan, amiről beszélni sem szabad, nem mintha szeretnék. Mindenki valamennyire mozgásban. Én egy helyben. A lövész az utolsó pillanatig és még az után se mozdul, nehogy felfedje magát. Órákig. Napokig. Feszülten figyeltem. Köszönet nélküli, hálátlan munka, amit valamiért csak én tudok elvégezni. Robert Heinlein jutott eszembe. Szerinte csak a férgek, a bogarak specializálódnak, a kompetens férfi mindenre képes. Persze. Hogy egy inkompetens társadalom rabszolgája legyen. Le se tagadhatta volna, hogy régen egy parancsteljesítő katona volt.

A videók után úgy éreztem, talán már én magam is le tudok valamit festeni. Egy szép tájképet. Napfényeset vagy estit. Valahogy nem jöttek azok a színek. Nem éreztem őszintének az idillt, ha a saját képzeletembe nyúltam. Fokozatosan vettem le a palettáról a felesleges színeket, aztán lefestettem a képet a maradékból. Forróbarnák és homoksárgák. Nap fakította vályog és tégla. A vakító déli fénytől túlszaturált ég kékje. Az első kép, ami egyedül, másolás nélkül készült el.

Az eligazítás után belenyugodtam abba, amit teszek, parancsra teszem, nem önállóan. Kegyetlen hajkurászás. Akár nappal, akár éjjel. És csak dörrentek a lövések. Az egyetlen valóság a káosz volt. Fokozatosan lőttem ki a támadókat, míg nem maradt senki. Egy ütközet áldozatai az út porán, a nap fakította épületek közt, a vakítóan fénylő ég alatt. Az ütközet, amiből egyedül tértem vissza.

Örültem, hogy tetszett a családnak. Mármint leginkább az tetszett nekik, hogy tudok festeni. Meglepte őket. A tájat már kevésbé értékelték. Nekem csak pihenés, de be kell vallanom, örömet is akartam szerezni a festményekkel. Csak sajnos a második és a harmadik is ugyanaz a sivatagos táj volt. Ritkán azért belefért néhány fakó fűcsomón legelésző bárány és homokviharoktól csiszolt szikla, hasadék, barlang. Bátorítottak, hogy próbálkozzak más színekkel, másfajta tájjal, de valahogy a kéklő hegyek, zöld dombok, bokrok és fák nem álltak a kezemre.

Leginkább az nem tetszett, hogy csak azt tudom előhozni a képzeletemből, amire az elmúlt pár év szolgálata alatt figyeltem. Arra, hogy ne haljak meg. A tájképen megbúvó ellenségre. Nem volt pihenés, ha haza akartam jutni azok közé, akik igazán örülnek nekem. A megszámlálhatatlan mennyiségű bevetés nem szolgált sok változatossággal. A homok alatt rejtőző csapdák, a sziklák tetején bujdosó lövészek, a barlangokban, hasadékokban lapuló rajtaütések. Belefért nekik egy gyanútlan pásztorfiú feláldozása a harcuk érdekében. Alig tudtam már elképzelni más formákat és színeket. Hiányoztak a fák, a zöldellő dombok, a hósipkás hegyek.

De azért csak sikerült egy „zöldebb” tájképet festenem végül. Megjött az ihlet. A gyerekek mondogatták, hogy menjek ki sétálni a városszéli erdőbe. Akkor majd látom a szebb színeket, az majd segít. Lehet, csak azért nem megy, mert már rég jártam ott, és csak a randa és fakó sivatagot, meg sziklákat láttam. Talán más állatot is látok majd, nem csak bárányt. Milyen igazuk volt! A nagy fák, a nyugodtan csordogáló patak, és az az óriási farönk. Ez lesz a legjobb szög, amit megjegyeztem magamnak.

Még akkor is, ha az erdő ugyanúgy csatatérré válhat. Csak sétáltam és próbáltam magamba szívni a látványt. A gyerekeknek igazuk volt, tényleg nyugodt, ha valaki egyedül sétálhat az erdei ösvényen. Nyugodt volt, amíg rá nem akadtam az orvvadászra. Lehet, csak azért volt furcsa, mert mikor legutóbb az erdőt jártam, még nem lehetett velük találkozni. Éppen egy szarvast nyúzott, amikor meglátott. Savanyú vigyorral fogta rám a fegyverét, mert nem akarta, hogy jelentsék. Igaza volt, az erdőben történnek balesetek. Vagy én, vagy ő. A nagy fák és a nyugodtan csordogáló patak környékén egy óriási farönk alá rejtettem el a hullát. Utoljára még megjegyeztem magamnak a helyet. A vásznon volt a helye.

Szeretném végre nemcsak a közeli erdő fáival, üregeivel és vakondtúrásaival megtöltögetni a képeimet. Szépek, de unalmas ugyanaz az erdő, még ha más-más pontjából nézve is. Már a közönség se fogadta olyan buzgó örömmel a legutóbbi képeimet, mint eleintel. A hozzáértők az első képekben még látták az izgalmat. Hogy a hideg színek ellenére egyfajta dinamika van a képekben. Mintha szisztematikusan festeném az elemeket, amikből néhány, mintha több figyelmet kapna. Nem értik mi az oka, de bárhogy is, kezd kicsit unalmassá válni.

Van benne valami, mert az erdőben már alig lehet találni helyet a hulláknak. A fák gyökerei néha túl kemények, az üregek nem mindig elhagyatottak és a vakondtúrások alatt is keményedik a föld, mióta oda ástam el az egyik tetemet. Lassan temetővé válik az erdő. Ráadásul már az orvvadászok is kerülik a helyet. Eleinte még izgalmas volt visszatérni ahhoz, amit a seregnél csináltam. A hűvös levegőben könnyebb türelmesen várni, amíg jön a következő célpont. Aztán megkerestem a hullát és kiválasztottam neki azt a helyet, ami a vászonra kerül. Értek hozzá, nem az első alkalom.

Ahogy hazajöttünk a hegyekből, elkezdtem festeni. Termékeny volt a hétvégi túra. Inspiráló a távoli hegyek és a sziklák látványa. Még késő tavasszal is havat látni a hegyoldalakon. Az erdők sötétek, akár éjjel, akár nappal van. Könnyű eltévedni, de olyankor látja a legszebb helyeket az ember. A változatosság nem árt. A sziklák pereméről a mélységbe nézni egy másfajta perspektívát adott a képeknek. Sokat festettem otthon.

Pedig amikor megérkeztünk, azt hittem, nem lesz semmi értelme. De csak addig, amíg meg nem hallottam a távoli puskadörrenést. A hegyi erdők irányából jött, így tudtam merre kell keresgélni. Az inspirációra hivatkozva minden nap kint voltam pár órát, és a vadászpuskám a „csomagtartóban maradt”. Az erdők sötétek, és könnyű a járatlan részeken elrejtőzni. A távolban pedig könnyű kiszúrni az orvvadász sziluettjét a hóban. Ha az a vadőr nem látott volna meg, nem lett volna más áldozat, de így muszáj volt. Hiába a sapka és a maszk, el kellett intézni. Figyeltem, ahogy lezuhan a szakadék mélyére és eltűnik a fák között. A hétvége alatt sok lövedék fogyott.

A vadőr túlélte a zuhanást, örültem is neki. Az erdő tisztességes őreit nem akartam bántani. Nem érdemelték meg. A fák a szakadék mélyén felfogták a zuhanást. Azonosítani viszont nem tudott. Ráadásul úgy gondolta, egy kétségbeesett orvvadász voltam a ruhám és a puskám alapján.

Az orvvadászok ugyanezt az esélyt nem érdemlik meg. Az első megölt volna, ha én nem intézem el. A fegyvereik veszélyeztetnek embert és állatot is, nem törődnek mással, csak magukkal. Megérdemlik a halált. Nem is számítottak arra, hogy holtan zuhannak a földre. A helybéliek azóta se tudják, hová tűntek a haverjaik, de nem merik betenni a lábukat az erdőbe.

Az egyik rajongóm megdicsért. Az öreg hölgy azt mondta, hogy az unokája szeret sétálni az erdőben. Egy ideig félt, hogy orvvadászokkal találkozik, de mostanában már nyugodtabb. Ritkábban dörrennek el a puskák, nyugodtabb a séta. De amikor ránézett a képekre, azonnal felismerte a helyet meg az irányokat. Örültem a dicséretnek és megköszöntem.

Egészen másnapig. Amikor is az említett unoka az egyik sétája alkalmával meg nem találta az egyik orvvadász maradványait. Felbolydult a város. Szerencsére a helyet nem ismerték fel.

Viszont, azt hiszem, ideje lesz a hegyekbe költözni.