ILLIBERÁLIS

,,Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém!“ 2022. márc. 23.

Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a kínai határőrök tüzet nyitottak a békésen arató orosz kombájnokra, melyek viszonozták a tüzet, majd felszálltak, és visszatértek a szovhozi szövetkezeti telephelyeikre. Sok víz lefolyt azóta a (Jangce) Sárga foyón. 

Ki émlékszik már arra, hogy minden oroszok atyját, V. I. Lenint, – amit egyébként tagadnak, vagy legalább is szakavatott történészek nem tartják eléggé bizonyíthatónak –, hogy a legnagyobb oroszt, a német titkosszolgálat szervezte be külföldi útjai során, hogy ő maga álljon a nagy birodalom élére, és ha lehet, minél tovább tartsa sötétségben azt, az ott lévő néppel együtt.

Akár ügynök volt Lenin, akár önszorgalomból tette, a véres polgárháborúban, amit kirobbantott, milliók pusztultak el, nem csak teljesítette, hanem túl is szárnyalta azokat az elvárásokat, amiért a németek tagadhatatlanul komoly milliókat fizettek neki.

Azért, hogy némi pikantériája is legyen a dolognak, nem nagyon cáfolhatta, hogy valami nyugati kultúrát csak sikeresn becsempészett a középkori viszonyokban élő orosz társadalmoba.Ez nem volt más, mint a szifilisz, ami gyakorlatilag felemésztette az agyát. Persze erről, azok a tömegek, akik a kommunizmus fényes, szép jövőjének hajnalán, hosszú, tömött sorokban álltak nap, mint nap a Lenin Mauzóleum előtt, hogy kezet foghassanak az örökké élő Leninnel, nem sokat tudtak. Egyes meg nem erősített források szerint, akik bejutottak a Mauzóleumba, kijövet ismét beálltak a sorba, hogy így is erősítsék azt a kultuszt, amit a komunizmus vörös ködként vont köré, meg a tényt, hogy bár Lenin örökké él, így nem kell sietni, saját maguk halhatatlanságában azonban már nem annyira bíztak.

Most, hogy már az európai, sőt a fejlett demokratikus világ felhatalmazása keretén belül is, nyilvánosan lehet gyalázni mindent, ami orosz, az embernek nincs is kedve hozzá, még akkor sem, ha az amerikai emlőn csüngő európai vezetés ebben kifejezetten örömét is leli. Ez körülbelül olyan, mint amikor a szocializmusban kötelezően kellett tanulnunk az orosz nyelvet, de senkinek nem volt rá gusztusa, eszembe jutnak a régi szovjet viccek, melyeknek azonban mindig volt némi igazságalapjuk.

Aki nem hiszi, hogy ezek csak viccek voltak, azoknak utánajártak.

Kicsit magamban mosolyogva gondolok arra, hogy a jelenlegi orszávezetők szülei, kivétel nélkül, mert akkor nem volt más lehetőség, még az ,,örök időkre a Szovjetunióval, és soha másképpen“ jelszavak alatt masíroztak, velünk együtt, úttörőkkel, a vörös sarló kalapácsos zászlók alatt. Lehetne tagadni, hogy nem így volt, de fölösleges. Sok minden változott azóta, csak a szolgalelkűség nem. A kötelező Szovjet-imádatot felváltotta a kötelező Amerika-imádat. Hogy mi ebben a logika, azt nem lehet tudni, de ne is keressék, mert a józan ész mostanában szabadságon van.

Közben a frontvonalban zajlanak a háborús események, sajnos nagyon sok áldozattal, köztük ártatlan civilekével. Azt hihetné az ember, hogy az iszonyatos tragédia gondolkodásra serkenti az embert. Kifejezetten demokratikus és főleg orvosi szempontból etikus, és a Hippokratészi esküjével teljesen összeegyeztethető,

annak az ukrán, Hennagyij Druzenko önkéntes frontorvosnak a véleménye, miszerint a hadifogságba esett, sérült orosz katonákat kasztráltatni kellene.

Mondjuk ez két dolgot feltételez. Hogy az oroszok nem ejtenek ukrán hadifoglyokat, és ha igen, akkor miért nem? A hadifoglyokkal való bánásmódnak ezt a fajtáját egyébiránt a harmadik genfi egyezmény is kifejezetten szorgalmazza, és azon felül egykori kollégája is, akit úgy hívtak hogy Josef Mengele. Bár az is lehet, hogy csak összekeverte Mengelét Mandeléval, mint egykoron Borisz Kollár. Mindenesetre értékesnek és értékelhetőnek tartjuk ezeket a megoldási javaslatokat a XXI. században.

Mindeközben Irina Verescsuk, ukrán kormányfőhelyettes szerint, akit a nyilatkozata alapján akár Vöröscsuknak is mondhatnánk, azt találta mondani, hogy Magyarország ahelyett, hogy országát segítené, az olcsó orosz gáz miatt hátba szúrja Ukrajnát. Lehet, hogy nem jutott még el a hír az ukrán kormányhoz, de Magyarország egy emberként mozdult meg az ukrán háborús menekütek megsegtésére, és példátlanul, erőn felül, egyelőre még uniós pénzügyi támogatás nélkül is, közel félmiliót menekültet fogadott be. Ha ez nem segítség, akkor mi? Ami pedig az orosz gáztól való függőséget illeti, Magyarország nincs egyedül ennek a kérdésnek a megítélésében az EU-n belül, hogy csak Németországot, Franciaországot és Hollandiát említsem. Gondolom ők is hátba szúrták Ukrajnát, vagy nem? Ideje lenne Ukrajna egyes tisztviselőinek és a budapesti nagykövetének, abbahagynia azok sértegetését, akik minimum emberségesek az ukrán néppel szemben és akkor még finoman fogalmaztam.

Ez nem a magyar nép háborúja! Akár értik ezt, akár nem!

Lehet, hogy ideje lenne elgondolkodni azon, a vádaskodások helyett, hogy miért jutottak ide, és mennyire játszottak szerepet ebben azok, a jelenlegi, és az előző kormánypárt parlamenti képviselői, akiknek most a feleségeik vagy ők maguk is, teli bőröndökben próbálják kicsempészni az országból a valószínűséggel hatalmas korrupcióban milliókat. Nem beszélve azokról az oligarchákról, akik már a háború kitörése előtt elhagyták az országot, mint a menekülő patkányok a süllyedő hajót. Persze nekik nem kötelességük harcolniuk a hazájukért, csak más nemzet fiainak.

Nem tudjuk, és nem is szeretnénk megtudni, de sejtjük, hogy az ilyen háborús helyzetek nem túl jól hatnak az idegállapotra, de ez sem adhat okot arra, hogy felelős emberek, felelős posztokon, elragadtassák magukat, főleg igaztalanul. Egy dologban biztosak lehetnek Ukrajnában kormányzati szinten. Győry Dezső, méltánytalanul elfelejtett költőnk soraival üzenve: Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém!“

Hrubík Béla, nyitókép: Győry Dezső rimaszombati sírja.