A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Dreamstime m 166730037 1080x720 2

Engedjük vissza az Egyházat normaképző szerepébe 2022. febr. 8.

A Mandineren jelent meg Kiss Bertalan „A kereszténységgel a baloldali bálványimádás áll szemben“ című remek írása, melyben a bálványimádó baloldal és a kereszténység világképét állítja szembe egymással. Íme néhány érdekes gondolat. Szemle. 

A bálványimádó baloldal és a kereszténység két radikálisan eltérő világképet hordoznak, melyek összeegyeztethetetlenek egymással, ezért a párbeszéd illúzió. Az Egyházat vissza kell engedni normaképző szerepébe. A Katolikus Egyház társadalomból való kiszorítására tett kísérletek a világtörténelem legszörnyűbb és legvéresebb népirtásaihoz vezettek.

A szerző szerint az ember még akkor is vallásos, ha sziklaszilárd meggyőződése, hogy nem az, vagy ha nem szeretne az lenni. 

Ne felejtsük el, hogy az elképzelés, mely szerint az ember vallás nélkül élhet, a világtörténelem egészét tekintve csak egy rendkívül rövid szociológiai kísérlet az elmúlt pár száz évben a Nyugaton tomboló Isten- és emberellenes erők, amelyek a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásból megismert erény és érték szöges ellentétét állítják az emberiség elé kívánatosan elérendő társadalmi normaként – bár a „piszkos munkát” igyekeznek elvégeztetni másokkal. A balliberális, poszt-posztmodern, nihilista, neomarxista ideológia véleménydiktatúrája „gyengéd és meghitt” erőszakossággal igyekszik eltörölni mindenfajta keresztény álláspontot a közbeszédből, miközben az egyetemek és az értelmiség elkényelmesítése árán új tartalommal töltik meg az immár több száz éve a közbeszéd részévé vált, alapvetően keresztény fogalmakat: mint például a szeretetet és a közösséget.

A szerző úgy véli, megfélemlítés zajlik a „cancel culture”, az eltörléskultúra eszközével: 

ha nem azt és nem úgy mondod, ahogyan mi látjuk, akkor kitörlünk a kollektív emlékezetből is; 

a másik oldalról pedig – adott esetben – a már generációk óta csupán kulturális szempontból keresztény rétegeket a közbiztonság leromlásával, a terroristák akadálytalan és ellenőrizetlen beáramlásának köszönhető, egyre gyakoribb, kifejezetten egyházellenes támadásokkal kényszeríti „megtérésre”, a befogadás és nyitottság tömlöcébe.

Mindeközben ugyanez az erő minden erejével igyekszik eltorzítani az egyházak tanítását is: így tarthatunk ott, hogy a válás, a homoszexuális „házasság”, az abortusz vagy fogamzásgátlás, a gender-ideológia, a két nem közötti különbségek eltörlése vagy összekuszálása a legtöbb nyugati protestáns felekezetnél már teljesen normatív – hovatovább még a német katolikus egyház esetében is megfigyelhető ez a folyamat. Minden párbeszéd vagy közeledés gyümölcse tehát nem az lesz, hogy a keresztény egyházak „nyitottsága” miatt a pogány, szekularizált ember „kedvet kap a csatlakozáshoz”, éppen ellenkezőleg: 

a posztkeresztény tömegek élménye lesz, hogy „végre megtért az egyház mihozzánk”.

A kereszténységgel, a Katolikus Egyházzal, vagy a keresztény kultúrával nem holmi „izmus” vagy „izmusok” állnak szemben, nem egy vallási, egy transzcendens, vagy akár egy rituális dimenziótól független, semleges eszme, hanem maga a bálványimádás, ahogyan az üdvtörténet során mindenhol, minden esetben. Ez a bálványimádás pedig éppen a ritualizálódás küszöbét lépte át az elmúlt években, amikor bejelentette eszmerendszerének országhatárokat és nemzeti identitást felülmúló és felülíró igényét a természet és az egészség bálványozása árán. Zászlót és himnuszt is választott magának a nemiség bálványozásával, és az együvé tartozás rituális gesztusait is bevitte a sporteseményeinkre.

A vallás szerepe nem csökkent, sőt, fontosabb és aktuálisabb, mint valaha, csak nem értjük és jellemzően rossz helyen kezeljük, nem az őt megillető polcon tartjuk. 

Azok a társadalmak, amelyek a „szekularizációnak” álcázott bálványimádás ösvényére léptek, Isten kiüresedett trónusára meghívtak mást.

A maradinak titulált konzervatív oldal szellemi irányzata az, amely manapság egyedüliként nyitott a vitára, képes érveléssel alátámasztani az álláspontját és rendkívüli nyitottságot mutat minden olyan újszerűnek ható gondolat irányába, amely eddig általánosan démonizálva volt.

A felvilágosult liberális eszme pedig a karaktergyilkosság, a verbális és a nonverbális erőszak, a stigmatizálás, a kiközösítés és a cenzúra eszközeitől nem hogy visszariadva, hanem ezeket mesterien alkalmazva lép fel a totális, más „isteneket” megtűrő, pogány római birodalmi vallásosságot idéző ellenkultúra igényével, amely csak akkor toleráns, ha a tömjénszem elégett e világ császárának oltárán.

A két egymástól teljesen eltérő antropológia, filozófia és teológia találkozik, amelyek éppen e fundamentális különbségeik miatt radikálisan eltérő társadalom- és világképet hoznak.

Anélkül, hogy bárki kimondaná, a kérdés egészen egyszerűen az, amit a pogány Pilátus is feltett Krisztusnak: 

mi az igazság?

Ha tehát a keresztény kultúra megmentése a cél, a kereszténység diadala a bálványimádás felett, akkor a legtöbbet mindenki azzal teheti, ha bűnbánatot tart és megtér: nem éri be a „minden (karácsony és húsvét) másnapi” szentmisével, nem éri be azzal, hogy „meg szokás keresztelni a gyereket”, nem éri be azzal, hogy „a lényeg, hogy jöjjenek a misére”. Hanem az ellenség hazugsága miatt üresnek hitt trónusra visszaülteti azt az Istent, akinek helyes imádását Szent István államalapító királyunk a magyar nép és nemzet számára elrendelte, és akinek szűzi édesanyjában szerencsések vagyunk ezer éve égi patrónánkat tisztelni.

Engedjük vissza az Egyházat abba a normaképző szerepbe, amely egy keresztény társadalomban sajátja, és ne érjük be azzal, hogy tanításának pusztán gyümölcseit élvezzük.

Kiss Bertalan írása tejes terjedelmében ITT olvasható.

Nyitókép: 777blog