
LIBERNYÁKULUM
Libsi nász a műhavon
2024. nov. 9.


Sokszor azon a ponton vagyok, hogy inkább más témákat keresek, mint a tényleges életterem adta lehetőségek, mert amolyan szélmalom-harcnak tartom, érzem annak körbejárását, boncolgatását, apró részletekre történő szétszedését, és a defektes vagy hiányzó puzzle-darabok minősítését, az okok keresését.
A nagy többségnek megfelel így, amit a világhálón olvasható posztok és kommentek is bizonyítanak. Azért egy misét megér felvázolni, mennyire liberális irányban halad Komárom, egykoron Jókai városa. Személy szerint nem tudok azonosulni vele. Nem is akarok!
Többen aláhúzzák: a helyi magyarság és szlovákság baráti viszonyt ápol, nincs szükség háborúra és uszításra. Ebben részben egyetértek, de a nagy bratyiskodás nem mehetne el olyan irányba, amilyenbe elmegy, hogy inkább meghunyászkodunk, nem merünk felvállalni egy-egy nemzeti, magyar esemény megrendezését, esetleg védnökségét, mert felborulhatna a megteremtett egyensúly, amit a háttéremberek elvárnak. Mert egyre több a nem magyar ajkú karmester, akik kottát villantanak.
Vagy ez a politika?! Ujjbábként slasszézni egyik eseményről a másikra, hogy mindenkit kielégítsünk, aki elvárja?! Egy másik, ősi szakma jut eszembe, de talán sok mindenben hajaz a politikuséra. Nem tudom, mivel egyiket sem próbáltam még...
A magyarság, a gyökereink meg sokadrangú tényezőként kullognak, a sarokban, mostohagyerekként büntit töltenek.
Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a járási székhely vérliberális irányt vett fel, ahol lázadónak, akár kiközösítettnek tekintik a nemzeti konzervatív, patrióta egyéneket. Akik még akadnak, de egyre kevesebben. Sokan belefáradtak, fásultak a közönybe, a mérhetetlen ellenszélbe, vagy engedelmes birkaként átálltak, teli vályút szimatolva. Mert így könnyebb az érvényesülés. Talán jobb is így, mert napraforgókkal nem nyertek csatát sosem.
Lassan olyan a közeg, az élettér, hogy kimész sétálni a városba, a Duna-partra vagy a Holt-Vághoz, és kis túlzással több szlovák szót hallasz, mint magyart. Amin személy szerint már nem is csodálkozom, sőt nem is akadnék ki, ha mondjuk a Tátrában pihengetnék.
Aztán akadnak a kevertek, a kúpili szme malacot.
Talán már sikkes is így kommunikálni. Gyökértelenül: erre is, meg arra is. Ettől a falra tudnék mászni, még reggel is, amikor néha napindító gyanánt Voltarennel kenem a sajgó derekamat. Olyankor megtáltosodom!
Aztán minden felvetésre, észrevételre van magyarázat, amit elhintenek a haladó szellemű bloggerek és a liberális, szivárványszínű lakájmédiumok. Minden szép és jó, korrekt. A munkanélküliség visszaszorítva: csak az nem dolgozik, aki nem akar. Sima ezres fölött lehet keresni, még helyben is, de találni már nehéz.
Virágzik a magyar kultúra, szóval minden oké. Igaz, Azahriah megjelent a nyáron. Panaszra nem lehet ok! Valahogy nem érzem a virágfüzérek illatát, a bimbókat sem láttam még mostanság, dehát biztos az én, és más patrióta készülékében van a hiba. Szaglásvesztés állhat fent, amolyan post-COVID-szindróma, ami csak a patriótákat támadja, valamint az illatok érzetének zavarában nyilvánul meg.
Ez van! Lassan, de biztosan jön az ünnepi fíling, amire szintén megírt a mesteri forgatókönyv. Műhó, szánkózás, éneklő fenyőfa és az Erődben megrendezésre kerülő csillivilli fénykiállítás. Amolyan bú- és bajfelejtők, ha az utóbbiért szépen ki is kell majd nyitni a bukszát. Dehát itt, papíron és az interneten mindenki faszául él. Több zseton van, mint a krupiéknál. Csak a realitás igencsak mást mutatna, dehát a legjobb recept: minden helyi médiumot felügyelni és szórni a konfettit!
Kattan majd a rengeteg szelfi és a “hozsanna a magasságban”. Már előre várom! Nehezen felejtek, de a végére szimbolikusan bólogatok én is egyet, hátha jut a pillecukorból:
köszönjük-ďakujeme!
Remélem nem gond, hogy magyarul kezdtem a “köszönetnyilvánítást”...Mea culpa!
Nyitókép: SziaKomárom

Holecz Attila


