ILLIBERÁLIS

Miért nem nyernek a szlovák konzervatívok választást? (SZEMLE) 2023. jan. 31.

A szlovák társadalom egy jellemzően konzervatív közösségként él a köztudatban, ám meglepő módon az elmúlt harminc évben nem igazán voltak sikeresek a konzervatív erők a parlamenti választásokon. Ennek a furcsa anomáliának járt utána Martin Hanus a Postoj.sk portálon.

A cikk szerzője egy izgalmas kérdéssel nyit: valóban előbbre tartana Szlovákia, ha a köztársaság megalakulását követően a konzervatív erők szövetségre léptek volna a nacionalistákkal. Magyar szemszögből tudjuk a választ, hiszen a szlovák nacionalizmust (valójában sovinizmust) több cikluson keresztül is volt „szerencsénk” megtapasztalni.

Hanus véleménye szerint Szlovákia lakossága alapvetően konzervatívnak tekinthető, igaz ez egyéntől függően más és más arányban jelenik meg az egyéb ideológiákkal. Noha 1989 novemberét követően előbújtak a föld alól a keresztény, főleg a katolikus egyház politikailag is aktív képviselői (nyilván itt nem a papságra, hanem a világi tagokra, a hívekre gondol), politikai képviseletet is létrehoztak a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) képében, ám támogatottságuk harminc év alatt elenyészővé vált.

Ennek okát a szerző abban látja, hogy a 

KDH nem kapcsolta egyértelműen össze a kereszténydemokrata értékeket Szlovákia államiságának kérdésével,

ezeket megtette a nacionalista-populista tandemben a Vladimír Mečiar vezette HZDS és az ultranacionalista SNS. Az előbbi párt összeomlása után pedig a Fico vezette SMER tudott erős bástyákat kiépíteni Mečiar korábbi választóiból.

Hanus emlékeztet arra a megállapításra, mely a Štandard konzervatív portálon jelent meg Michal Čop tollából, miszerint a KDH ott követte el a végzetes hibát, hogy nem szavazott Szlovákia szuverenitása (vagyis a Csehországtól való elszakadás) mellett. 

A politikai előrelátás ezen hiánya okán a KDH vezetői ma nem lehetnek olyan meghatározó erők, mint Orbán Viktor, vagy a lengyel Jarosław Kaczyński.

Čop véleménye szerint tehát a KDH szlovák államisághoz való hozzáállása (vagyis annak elutasítása) volt a valódi oka a szlovák konzervativizmus bukásának, hiszen ha a nemzeti érzelmű választók megmaradnak a kereszténydemokrácia mellett, ma egészen más talajon vívnák az országban a liberalizmus elleni harcot. Ám 1992-ben nem a nemzeti érzelműeket, hanem a szabadelvűeket tekintették szövetségesnek a pártban, és máig ennek a döntésnek isszák a levét.

Csehszlovákia szétehullása, ami „vírus” módjára fertőzte meg a szlovákokat, törvényszerű volt Hanus szerint. Ján Čarnogurský vezetésével két tűz közé került a KDH: az egyik oldalról az ultranacionalista, melldöngető SNS a függetlenségért, a VPN a föderáció megtartásáért küzdött. Čarnogurský álláspontja a fokozatos függetlenedés, majd az Európai Unióba bekerülve a teljes függetlenség kikiáltása volt. Véleménye szerint a két országnak szerződéses alapon kellett volna rendeznie az együtt maradást, külön alkotmánnyal rendelkezett volna Szlovákia és Csehország, azon felül pedig egy föderációs alkotmánya is lett volna a két országnak, mely az előbbi kettőt hozza közös nevezőre. 

Ezt sem Prága, sem a rendszerváltó VPN nem támogatta.

A cseh oldalról származó konföderációs rendezést (a föderációnál szabadabb kezet ad a tagállamoknak) támogatta Čarnogurský, azonban a Szlovák Nemzeti Tanács többsége elutasította, köztük a KDH több tagja is. Emiatt szakadás is történt a pártban, a függetlenségért lelkesedők el is hagyták a KDH-t és megalapították az SKDH (Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom). Ilyen előzményekkel fordult rá a KDH az 1992-es választásokra. A párt a korábbi bázisának tartó közép-szlovákiai régióban veszített komoly szavazatokat, 8,9%-os eredménye a korábbi szavazói felének elvesztését jelentette. A szakadárokra a lakosság 3%-a szavazott.

A KDH így ellenzékben találta magát, a parlamentben a függetlenség kikiáltása és az új alkotmány elfogadása ellen szavazott. Az a paradox helyzet állt elő, hogy míg korábban Čarnogurský beszélt a független Szlovákiáról, Mečiar pedig a föderáció egyben tartásáról, 1992-ben a HZDS vezetője a nemzet atyja szerepében tetszelgett, a KDH vezére pedig nemzetárulóvá lett kikiáltva.

Čarnogurský nagy tévedése nem az volt, hogy nem támogatta a független Szlovákia létrejöttét, hanem hogy az elképzelése túlságosan intellektuális volt a 20-as, 30-as évek (Hlinka-, de még inkább Tiso-féle) néppárti ideológiájában megrekedt választók szemében, akik nehezen bírták követni, mit is akar voltaképp a KDH képviselni.

Ám még ez a lépés sem tekinthető a Kereszténydemokarata Mozgalom végzetes hibájának, amivel a választói bázisának javát elveszítette. A kialakult helyzeten érdemben az sem változtatott volna, ha a KDH engedett volna a népakaratnak, és a HZDS, valamint az SNS által képviselt törekvések közé pozicionálja magát. Szinte biztosra vehető, hogy úgy nem érkezik a pártba František Mikloško, aki a földalatti egyházból érkezett, és a föderáció híve volt, továbbá jó kapcsolatokat ápolt a liberálisokkal is, nem mellesleg roppant népszerű figurának számított akkoriban.

A dolog megértésének egyik klucsfigurája Vladimír Mečiar, ám nem elhanyagolható tényező az SNS sem, akik 1990-ben 14%-os eredményt értek el, két év múlva azonban már csak 7,9%-ot, az önállóság megszerzése után viszont már csak 5,4%-ot, kis híján parlamenten kívül kerülve. A kiutat a gödörből a cseh kártya magyarra való cserélése jelentette, amivel szépen elevickélt a kétezertízes évek közepéig.

A KDH-ban abban reménykedtek, hogy hasonlóan az 1920-as, 1930-as évekhez, a HSĽS-szel megegegyezően a legerősebb párttá válnak. 

Példaképük a bajor CSU volt. Az előzetes felmérések még 25%-os támogatást mutattak a pártnál 1990-ben, ám a választásokon csupán 19%-ot értek el, amit csalódásként éltek meg (ekkor a VPN nyert 30%-os eredménnyel). A VPN pedig félt az erős KDH-tól, így masszív kampányba kezdett ellenük, hiszen a kereszténydemokraták olyan elismert neveket vettek a listájukra, mint Alexander Dubček vagy Marián Čalfa. Ekkor álltak elő a művi terhességmegszakítás betiltásának vádjával, ami sikeresen eltántorította a választókat a KDH-tól.

Egy másik fontos tényező a szocializmus megítélése volt. Míg Csehországban civilizációs szempontból hátralépésként tekintettek a kommunizmus éveire, addig Szlovákiában a fellendülés időszakaként, ami elhozta az iparosítást. Az antikommunista KDH egy ilyen közegben nem sok jópontot szerzett magának. Az egyre romló gazdasági helyzet, a növekvő munkanélküliség pedig szintén nem kedvezett a csehekkel maradni kívánó KDH-nak – látva az ottani, valamivel kedvezőbb állapotokat.

Miután 1991-ben Čarnogurský átvette Mečiartól a miniszterelnökséget is, épp a gazdasági átalakulás legnehezebb időszakát élte az ország. Az egyre romló életszínvonalat pedig természetesen a KDH nyakába varrta a közvélemény. Csehországban széles tömegek támogatták a nehézségekkel járó, de elkerülhetetlen gazdasági átállást, a szlovákok nagyjából fele azonban kritikusan állt hozzá, csupán a lakosság 8%-a támogatta egyértelműen. 

Ekkor már olyan álhírek is terjedtek, hogy Čarnogurský számolta fel a mezőgazdasági szövetkezeteket.

A KDH viszont épp abba a tévképzetbe kapaszkodott bele, hogy választói bázisát pont a mezőgazdaságból élők között fogja kiépíteni, hasonlóan a két világháború közötti, illetve a második világégés utáni „népi demokrácia” idején tapasztalt kereszténydemokrata-népi mozgalmak összeállásához. Emellett olyan hírek is terjengtek, hogy a KDH vezére rátette a kezét az összes új üzletre és butikra. Egy ilyen miliőben az egykori kommunisták gyorsan elsajátították a nacionalista agendát, amit a HZDS-nek kedvezett leginkább.

A KDH tehát nehéz helyzetbe került, hiszen a közvélemény elutasította az általuk kijelölt irányvonalat úgy a gazdasági átalakulás, mint az abortusz kérdése és a kommunizmus megítélése terén is. Az ilyen nemzeti-populista kedélyek sokkal inkább kedveztek a HZDS-nek, az SNS-nek, vagy később a SMER-nek.

Ján Čarnogurský 1991-ben deklarálta a nézetét a független Szlovákiáról a legmarkánsabban: 

„Az önállóság polgári jogok nélkül, demokrácia nélkül Szlovákia számára Szlovákia bukását, a KDH bukását és a kereszténység bukását jelentené.” 

Ez pedig a nacionalizmus és a demagógia elutasítását jelentette. A nyitottság, a szabadságjogok, az igazságosság és a szolidaritás hangjai viszont kevesekben találtak értő fülekre.

Noha a KDH kereszténydemokráciája sok HZDS- és SNS-szimpatizáns számára volt vonzó, ők elvből elutasították a liberálisokkal való egyezkedést, így a szakadár SKDH támogatói végül a nemzetiek választóivá váltak a párt bukását követően. 1992-től a KDH számára a Mečiar elleni harc vált fontos feladattá. Az országot egyre mélyebbre húzó HZDS elleni küzdelem pedig újabb szimpatizánsokat hozott a kereszténydemokatáknak, még a liberális közegből is, aminek 1998-ban lett meg a legnagyobb hozadéka, leváltották Mečiart a miniszterelnöki tisztségből. A párt korábbi alelnöke, Mikuláš Dzurinda beült a kormányfői székbe és új pártot gründolt maga köré a korábbi választási koalíció tagjaiból. Ez lett az SDKÚ.

Ez komoly egzisztenciális válságot okozott a KDH számára, akik így már a sokadik osztódásukat élték meg. 1998-at követően a párt támogatottsága beállt 7-8%-ra, és így már nem tudott vezéralakká válni, csupán Dzurinda nyomában járhattak. Hogy miért nem tudott soha választást nyerni, azt épp a kétszeres miniszterelnök, a politikába épp visszasettenkedő Dzurinda mutatja: sosem tudott olyan vezetőt felmutatni, aki képes megszólítani a szepességi katolikust és a pozsonyi liberálist is. Ha ezt meg tudta volna tenni, akkor magának a pártnak az alapelveit tagadta volna meg.

Dzurinda pedig semmiképp sem volt konzervatívnak tekinthető, inkább olyan valakinek, aki ellavírozott a modernizációt levezénylő vezető és a korrupciós botrányokba belesodródó feketebárány alakja között, ami a politikai sírját is megásta, legalábbis a legutóbbi időkig.

A Kereszténydemokrata Mozgalom élén sohasem állt olyan vezető, aki meg tudta volna szólítani a nemzeti vagy a liberális oldal választóit, pláne mindkettőt (Andrej Hlina ugyan próbálkozott némi nacionalista populizmussal, de még véletlenül sem volt komolyan vehető a KDH vezetőjeként).

Ján Čarnogurský minden érdeme ellenére sem volt a nép embere, ahhoz túlságosan intellektuális személyiség volt, és valami hasonlót követelt meg párttársaitól is. Konzervativizmusa ódzkodott a melldöngető nacionalizmustól és az euróoptimizmustól is. Igazi megosztó személyiség volt a párt élén, akinek személyét még a saját párttársai is az alacsony társadalmi támogatottság okának látták.

A párt vezetőjének politikából való távozása pedig egészen bizarr radikalizmushoz vezetett, Oroszország Ukrajna elleni invázióját egyenesen Putyin segélyakciójának nevezte. Ez végképp partvonalra helyezte őt.

Pavol Hrušovský pártelnöksége idején tehát komoly identitásválságban találta magát a KDH, noha mindkét Dzurinda-kormányban több miniszteri széket birtokoltak. Ekkor már az egyre jobbra tolódó pártot csupán a szlovák katolikusok harmada támogatta – pont, mint a SMER-t frissen összehozó ifjúkommunistát, Róbert Ficot. Hrušovský nem törekedett az új témák behozására, csupán a korábbi agendát folytatta, így nem is tudott új választókat szerezni.

Hasonló volt a helyzet a párt élén őt követő Ján Figeľ esetében is, akit szinte megváltóként fogadott a KDH tagsága. A 2012-es előrehozott választáson, mely során az SDKÚ elveszítette a választói kétharmadát a párt korrupciós ügyei révén, semmilyen szempontból sem profitált a KDH.

A Kereszténydemokrata Mozgalom ugyan elkövetett baklövéseket az elmúlt harminc évben, ám a legnagyobb hibája az volt, hogy nem tudott előállni egy olyan karizmatikus vezérrel, aki más pártoktól képes lett volna új szavazókat elcsábítani. Hiába próbálkozott Daniel Lipšic, akinek megvoltak a jó képességei a párt vezetéséhet, vagy épp Radoslav Prochádzkához is nagy reményeket fűztek, ám egyikük sem volt képes visszahozni a KDH-t a szlovák politika élvonalába. Az új reménység, Milan Krajniak már tanult elődei hibáiból, jól látja, hogy pl. a Sme Rodina Boris Kollárra épül. A totális mélypont Alojz Hlina elnöksége volt, aki se a politikához, se a választók megszólításához nem értett, Milan Majerský pedig a Dzurinda-korszak KDH-vezéreit idézi.

A pártból jelenleg hiányoznak az alapítók, ugyanúgy a tehetséges fiatalok is, de leginkább egy igazi vezető.