7832

Nem ott van a vége, ahol mi gondoljuk! 2022. ápr. 18.

Lőw Gergely atya húsvéti írása kudarcról és sikerről, a mellénk szegődő Jézusról és a lángoló szívről. Szemle.

Nem ott van a vége, ahol mi gondoljuk.

Zsófit a Regnumból ismerem. egy nagyon vidám lány. Becsülöm benne, hogy ha elhatároz valamit, mindent megtesz, hogy megvalósítsa. Az volt az álma, hogy pszichológus lesz, aki segít másokon – nagyon szeretett volna bekerülni az egyetemre. A gimnázium utolsó évében egyedül ő volt az, aki minden nap hazament suli után, hogy tanuljon. A többiek buliról-bulira jártak, de Zsófi csak görnyedt a könyvek fölé. Sokan be is szóltak neki: 

„Minek tanulsz annyit, élvezd egy kicsit velünk az életet!”. 

Aztán leérettségiztek, és mit gondolunk, mi történt? Zsófit felvették az egyetemre, és pszichológusként most a barátai szétcsúszott életét segíti összerakni? Nem. Mindenkit felvettek az egyetemre – kivéve Zsófit.

Elképzelhetjük, hogy teljesen maga alá került. Úgy érezte mindennek vége. Újabb egy évet kell várnia, újabb küzdelem. Sokat törte a fejét, hogy ennek így mi értelme, hogyan vezeti őt Isten, ha vezeti egyáltalán. De aztán, ahogy ezen őrlődött, egyszercsak rádöbbent, hogy máshogy is nézhet a dolgokra. Valójában lett egy szabad éve, és azt mondta, nagyon élvezte. Rengeteg élményt és tapasztalatot szerzett, sokat fejlődött ezáltal. Nem csökkent a lelkesedése, hanem lángolt a szíve, amikor a következő felvételikor tárt karokkal fogadta az egyetem. Azóta boldog diák a pszichológia szakon, és nem cserélné el azt a szabad évét semmiért a világon.

Ki ne szeretné, hogy legyen értelme az életének, hogy elmondhassa, hogy több lett a világ attól, hogy ő itt járt, hogy legyenek olyanok, akik valamit köszönhetnek neki? 

És hányszor előfordul, hogy van egy célunk, küzdünk érte, és látszólag semmi értelme. Jönnek a nehézségek és mi kudarcot vallunk – mint Zsófi. Vagy ott van az emmauszi tanítványok esete. Teljesen csalódottak, elkeseredettek. Feltették az életüket, mindenüket egy lapra, és vesztettek.

De amikor kudarcot vallunk, amikor veszítünk, amikor elkeseredettek vagyunk, Jézus hozzánk szegődik. Kérdés, hogy felismerjük-e őt? Vagy van-e, ami akadályozza a látásunkat? (vö. Lk 13,15-16). Amikor igazán el vagyok keseredve, felmerül-e egyáltalán bennem, hogy Jézust keressem? Hol van ő ebben a helyzetben?

A Mester felrázza az emmauszi tanítványokat. „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek!” (Lk 13,25). És felráz minket is. „Hát nem érted, hogy nem azért vallottál kudarcot mert elfelejtettelek? Hát nem érted, hogy mekkora szeretettel gondoltam át mindent, amit megengedek, hogy megtörténjen az életedben? Hát nem akarod meglátni, hogy nincs olyan rossz, amiből én ne tudnék valami nagyobb jót kihozni?”

Milyen jó, hogy vannak kudarcok is az életünkben. Hála a mélypontokért! Mert ezek tudnak igazán helyrebillenteni minket. A kudarcaink által tudjuk felfedezni, hogy mennyire szükségünk van Jézusra. 

És ha „marasztaljuk” (Lk 13,29), akkor a mi szívük is elkezdhet lángolni (vö. Lk 13,32). Mi az, amiért igazán tudunk lelkesedni? Megy-e ez kudarcok nélkül? Nem épp az ad-e tüzet egy szenvedélynek, ha át tudunk lendülni a mélypontokon? Melyik párkapcsolat van meg hullámvölgyek nélkül? Az emberiség legnagyobb találmányai közül melyik született úgy, hogy ne előzte volna meg rengeteg kudarc? Thomas Edisonról mesélik, hogy amikor a laboratóriuma 1914-ben majdnem teljesen leégett, a 67 éves feltaláló ezt mondta: „A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek tiszta lappal indulhatunk újra”. Három héttel később sikerült megszerkesztenie az első fonográfot.

Nem az a kudarc, ha megpróbálsz valamit és nem sikerül.

Az igazi kudarc az, ha annyira félsz attól, hogy nem fog sikerülni, hogy meg se próbálod.

A teljes írás ITT olvasható el!