LESZ, LESZ, LESZ

Száznyolcvan éve énekelték először a Szózatot 2023. máj. 11.

1843. május 10-én énekelték először a nyilvánosság előtt, a pesti Nemzeti Színházban Vörösmarty Mihály Szózat című költeményét Egressy Béni megzenésítésében.

Vörösmarty Mihály a reformkor idején, 1836-ban írta művét, amely a haza iránti rendületlen hűségre buzdít, a nemzeti történelem dicső és tragikus eseményeit idézi, a jobb jövő hitét árasztja, de felmutatja a nemzeti tragédia lehetőségét is.

A Himnusz mellett második nemzeti imánkká lett költemény a magyar nyelv és irodalom megújításában fontos szerepet betöltő Auróra című irodalmi évkönyv 1837-es kötetében jelent meg.

A Szózat rendkívül nagy hatással volt a kortársakra, hamarosan országszerte ismerték, idézték, szavalták.

Mondanivalója, költői eszközei mozgósító erővel bírtak, miközben zeneszerű nyelvezete "olly hangzatos és művészi" volt, hogy a korabeli "hangszerzőket" már közvetlenül megjelenése után foglalkoztatta megzenésítésének gondolata.

A Szózat első dalváltozatát a zeneszerző, író, színész Egressy Béni írta, ezt 1839 novemberében Erkel Ferenc vezényletével adták elő a Nemzeti Színházban. A "nemzeti szellemű hangokkal" készült művet a közönség elfogadta, s jeles alkalmakkor már énekelte is.

A Nemzeti Színház bérlő-igazgatója, Bartay Endre a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap 1843. január 29-i számában tette közzé felhívását: "Jelen évben 20 arany pályadíjt ajánlok a legjobb népmelodiáért Vörösmarty Mihály koszorús költőnk hallhatatlan 'Szózat'-ára, ének- és zenekarra téve."

A határnapként kitűzött virágvasárnapig 22 (egyes források szerint 20) pályamű érkezett be. A 21 tagú "bíráló választmány", amelynek tagjai között volt Erkel Ferenc és Vörösmarty Mihály is, a kitűzött pályadíjat a "Ki mer, nyer" jeligés műnek ítélte, amelynek beadója Egressy Béni volt.

Érdekesség, hogy a költeményt Erkel Ferenc is megzenésítette, de mivel ő tagja volt a bíráló bizottságnak, a pályázaton nem vehetett részt - ám később, 1843. május 30-án az ő Szózatát is előadták.

A díjat 1843. május 10-én adták át Egressynek a Nemzeti Színházban, s ekkor mutatták be telt ház előtt zeneművét is. Bár több kritikus fanyalgott a dalt értéktelennek, silánynak, a szöveghez nem méltónak minősítve, a közönség reagálása eldöntötte a vitát: a szerzőt nagy ünneplésben részesítették.

A korabeli tudósítás szerint Egressy átdolgozott műve „annyiban sokkal jobb, mivel népiesebb jellemen alapszik ... és az összetűzdelt népdali reminiscentiáji miatt olly népies szellemű, hogy zajosan ismételtetett".

Egressy Szózata hamar nemzeti énekké, "a nemzet béke- és harci dalává" lett. Az ország minden nagyobb városában előadták, az 1843-44-es országgyűlés alkalmából bemutatták a pozsonyi magyar színkörben is.

Hatásáról így írt a Pesti Hírlap: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a közönség, elannyira, hogy a végső verseket a hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel..."

A Szózat a "magyar Marseillaise-ként" fontos szerepet kapott 1848 forradalmi napjaiban, szavalása, éneklése a szabadságharc bukása után, a Bach-korszakban hazafias tüntetésnek számított, a hatóságok többször meg is tiltották előadását.

Ugyancsak a reformkorban, a Szózatéhoz hasonló pályázat nyomán született másik nemzeti dallamunk, a Himnusz is. Kölcsey Ferenc költeményének megzenésítésére szintén Bartay Endre színigazgató írt ki pályázatot 1844. február 29-én. A 13 pályamű közül itt a díjnyertes Erkel Ferenc dala lett, amelyet 1844. július 2-án énekeltek először a nyilvánosság előtt a pesti Nemzeti Színházban.

Egressy Szózata és Erkel Himnusza ezután együtt terjedtek szélsebesen az országban, nem egyszer a francia Héctor Berlioz 1846-os Rákóczi-indulójával kiegészülve adták elő őket.

E három dal máig a magyar identitástudat meghatározó eleme, előadásuk az 1867-es kiegyezés után már nem ütközött hivatalos akadályba.