LIBERNYÁKULUM

Vésey Kovács László: Nem életfilozófia 2023. máj. 31.

Mindannyian valakik és valamilyenek szeretnénk lenni, az emberrel egyidős dolog ez. A modern kor azonban oly mértékben kitágította a korábban jellemzően a vallásra, nemzetiségre, tájra, foglalkozásra, vagyoni és társadalmi helyzetre korlátozódó identitások választékát, hogy az emberek nehezen boldogulnak a bőség zavarával. Sokan olyan dolgokból gyártanak identitást, amelyeket egyébként csak úgy rendesen meg lehet csinálni, mielőtt valami mást csinálnánk.

A jurta nem életfilozófia, hanem egy sátor. Nincs persze azzal semmi baj, ha valaki rokonszenvez a történelmi és kulturális örökségünkkel, magam is így vagyok vele. Keresztényként is nagyra becsülöm a kereszténység előtti történelmünket, tárgyi és szellemi alkotásainkat – utóbbi alatt mindenekelőtt magát a 830-as években, Etelközben létrehozott és azóta folytonosan meglévő magyar államiságot. Nomád elődeink azonban földházakban és faházakban laktak az állandó szállásaikon, és a jurta csak a nomád életmódjukhoz tartozó, ügyes, könnyen költöztethető, átmeneti lakás volt a legeltetési időszakban.

Ma világos jelképe a régmúltunknak, kedves tartozéka az ilyen tematikus helyeknek és rendezvényeknek, de a jurta egy használati eszköz, nem hordoz magában életfilozófiát. A civilizációt elhagyva, télen-nyáron jurtában élés viszont – a kevés szükséghelyzeten túl – már valószínűleg hordoz életfilozófiát, csak gyakorlati szempontból semmi értelme, pláne a civilizáció bizonyos javaihoz (pl. áram, internet, mobil) ragaszkodva.

Ha pedig az ember valami elől menekül, az egy nemezsátorban, kucsmával a fején is megtalálja őt.

A kutya és a macska nem életfilozófia, hanem állat. A háziállatok évezredek óta az ember hűséges kísérői, mindegyiknek vannak olyan hasznos képességei, amelyek nélkül körülményesebb lenne a háztartás és így a civilizációnk működtetése. A rágcsálók, kártevő kis és nagy állatok, veszélyes emberek távol tartása, az őrzési, segítési és mentési feladataik ugyanúgy fontos elemei az életnek, mint az, hogy (jó esetben) kedveljük is azokat a háziállatainkat, amelyekkel „egyezséget kötöttünk”, és felelősséget vállaltunk értük cserébe mindazért, amit nyújtanak nekünk. Ez azonban még mindig nem életfilozófia, hanem csupán gyakorlati mindennapok. Még abban sincs semmi kivetnivaló, hogy valaki a kutyákat vagy éppen a macskákat kedveli jobban, míg valaki aranyhörcsögöt vagy halakat tart esztétikai vagy bármilyen más szempontból. Ott kezd furcsa lenni mindez, amikor valaki „kutyás” vagy „macskás” lesz, és bálványozni kezdi a háziállatát, kényezteti, mint egy embergyereket, ágyban altatja, magára húzza, hogy uralkodjon felette a szófogadatlan állat. De persze még ez is a négy fal közé tartozó magánügy lenne, ha nem szaratná oda a kutyáját az utcára, a járda melletti fűbe, vagy a kutyafuttató melletti parkba, ahol a gyerekek játszanak.

A bicikli nem életfilozófia, hanem közlekedési eszköz. Mindjárt le kell persze szögezni, hogy az autó sem az, ám a közkeletű autósok vs. biciklisek ellentétpárban az autósok jellemzően autóval közlekedő emberek, míg a biciklisták gyakran hithű, meggyőződéses biciklisek. Ha ez a legcélszerűbb közlekedési eszköz ahhoz, ahova el akarunk jutni, vagy nem érhető el más eszköz, vagy ha az ember csak egyszerűen szeret tekerni, akkor persze teljesen indokolt biciklizni, ahogy edzésre is kiváló. A kerékpárnak megvannak a kétségtelen előnyei, ahogy például hátrányai is vannak, és ugyanez igaz az autóra és minden más közlekedési eszközre. Kerékpározni változatos terepen jó edzés, sűrűn lakott városi közegben pedig gyors haladást kínál, és sikátoron, járdán, piros lámpán egyaránt át lehet surranni vele, tehát kétségtelenül ügyes eszköz. Eszköz. Amikor viszont az eszközhasználat identitássá kezd válni, ott jó eséllyel valami egyéb hiányt hivatott kitölteni. Amikor identitássá válik a biciklisség, akkor fellép az identitások természetes velejárója, hogy sok mást kizárnak. Más identitásokat és főleg az azokhoz tartozó külsőségeket. Akinek autója és kerékpárja is van, az bármelyikkel mehet, attól függően, hogy melyik a célszerűbb vagy melyikhez van kedve.

A „biciklis” viszont nem válogathat, hiszen az identitását nem cserélheti le csak úgy az ember.

A biciklizéshez hasonlóan egészséges és népszerű dolog a futás, de az sem életfilozófia. Rengetegen futnak és edzenek úgy, hogy azzal mások nem találkoznak okvetlenül, és ha mégis, akkor sem foglalkoznak vele. Rengetegen futnak a Margitszigeten, közparkok sokaságának futókörein, szabadban, edzőteremben, gépeken, akárhol. Jól teszik, hiszen egészségesebbek lesznek tőle, és joggal büszkék is az erőfeszítésükre, kitartásukra. Ha ilyenkor összefutunk velük, akkor viszont bármilyen jelentőség nélkül, szépen elmegyünk egymás mellett, mindenki a maga dolgára. Vannak azonban, akik nemcsak rendszeresen vagy kevésbé rendszeresen eljárnak futni, hanem ők „futók”, az az identitásuk, hogy futnak. Erről mindenképpen értesülnie kell mindenkinek, amihez rendszerint a tematikus Facebook-posztok sem elegendőek, hanem élőszóban is közölni kell direkt módon vagy ráutalással, lehetőleg még a beszélgetés eleje felé. Természetesen ez sem világrengető probléma, ahogy az sem, ha valaki kerékpáros identitású; a gond az, ha erre ők is rájönnek, hogy a világ nem szédül meg az ő identitásuktól. Ilyenkor aztán igyekeznek a lehető legtöbb embert bevonni a saját világukba, ha tetszik, ha nem. Amikor fél városokat, néha fél vármegyéket záratnak le órákra, mert valakik futnak vagy bicikliznek, akkor már nehéz jelentőség nélkül elmenni egymás mellett, mindenki a maga dolgára.

Természetesen sporteseményeknél, amikor a világ, vagy Európa vagy akár csak az ország legjobbjai futnak, bicikliznek a szabadban, és a kedvükért zárják le az ő haladási sebességüket tükröző, viszonylag rövid időre a közterületeket, az belefér.

Ám ha azért zárnak el utcákat, településeket, mindennapos járművekkel mindennapos módon közlekedő embereket órákra a rendes összeköttetéstől, hogy hobbiból ott, a forró aszfalton grasszáló civilek mondhassák minden érintettnek: „Nézd, ÉN futok/biciklizek itt!”, az már nem biztos, hogy megfelelő identitásközlés.

Ha már szó volt a biciklistákról, mindenképpen ide kívánkozik a másik gyakori identitás, a motoros. Motorbiciklizni nagy élmény, sokkal közvetlenebbül érzékelhető a táj, mint autóból, ami tényleg ad egy plusz szabadságérzetet.

Itt is megvan azonban az a pont, ahol a motoros közlekedés rendszeres és teljesen helyénvaló élvezete átlép abba a szakaszba, hogy az illető már „motoros” identitással helyezkedik el a világban, onnan szemléli azt, erről az alapról alakítja ki életfilozófiáját.

Az identitásközlő módon kicicomázott járművek, a bőrök, a rojtok persze ártalmatlan külsőségek, amelyek valakinek az életet jelentik, valakinek tetszenek, valakinek nem. A motorostalálkozókhoz tartozó, csillogó-villogó motoros felvonulások és persze a hangosan durrogó kipufogók ugyanakkor közeli rokonai a nyilvános amatőr kerékpáros és futóversenyeknek, hiszen ott jól észrevenni ÉN-t, amint éppen motorozik. De ezt legalább a nézelődő gyerekek élvezni szokták, illetve irigykedhetnek rá azok, akik szintén szeretnének motorozni, de nincs rá pénzük.

A szelektív hulladékgyűjtés és a fölösleges műanyagok kerülése fontos dolog, de csak a környezetünk óvása, nem életfilozófia. Ha valami hulladékká vagy szemétté válik, sajnos komoly kockázata van, hogy kikerül a természetbe, ahol semmi keresnivalójuk a ki tudja, hány ezer év alatt lebomló mesterséges anyagoknak – ezt minden józan értékítéletű, a valósággal és a természettel valamilyen szinten érintkező ember belátja.

Minden józan ember a saját elemi érdekeként tekint arra, hogy nem dobálja szét a nagyvilágba a flakonjait meg a késztermékek csomagolófóliáit a zsebéből, nem borítja ki az árokhátra a sittjét, nem önti bele a vizekbe és nem ássa el a talajba a mérgező mocskait, nem dózerolja be a föld alá az ipari szemetét.

Lehet, hogy rövidtávon olcsóbb így, hosszútávon viszont biztosan drágább, és ezt a normális emberek tudják is. A szeméthelyzet kezelésére és az újrahasznosítás fellendítésére kitalált szelektív hulladékgyűjtés azonban mindössze annyi, hogy külön tárolóba gyűjtjük otthon, és aztán külön kukába dobjuk be. Nincs ebben semmi rendkívüli erőfeszítés, hősiesség, sokan mégis elképesztő öntudatossággal végzik ezt a teljesen hétköznapi cselekvést, a nyilvánossággal is mindenképpen tudatva, hogy ők annyira Jó Emberek, amiért így csinálják. Identitást építenek erre, meg arra, hogy ugyanúgy többször használatos vászon- és egyéb szatyrokkal járnak vásárolni, ahogy nagyanyáink tették a mindent elborító nejlonok előtti időkben.

Válassz valódi identitást, a feladatokat és kedvteléseket pedig végezd el úgy, mintha csak feladatok és kedvtelések lennének!

nyitókép: lucylit.medium.com

pestisracok.hu/Vésey Kovács László