AMMARHA!

113 éve halt meg Geronimo, az utolsó apacs felkelő 2022. febr. 17.

Talán nem ördögtől való az észak-amerikai benszülöttek - az indiánok - harcát a kuruc felkelőkéhez hasonlítani. Az elnyomott, kisemmizett, sok esetben a saját vezetőik által elárult kisemberek harcai a túlerőben lévő hatalommal több regényt és filmet is megihlettek. Az 1829-ben született Geronimo története azonban nagyon is valóságos, mi több, számunkra is motiváló lehet.

A ma már Új-Mexikó államhoz tartozó Turkey Creek folyó mellett Goyaałé, vagyis Ásító néven született varázsló és harcos a legendákkal ellentétben sohasem volt törzsfőnök, ellenben sokszor ötven főnél is több harcostársát irányítva harcolt Mexikó és az USA ellen. 

A fiatal varázsló viszonylag békés környezetben nőtt fel az akkor még Mexikó által irányított területen. 17 évesen vette feleségül Alopét, akitől három gyereke is született. Geronimo ekkoriban már keresett személy volt: a többi benszülött törzsre és a mexikói telepesekre is gyakran rátámadtak, ezért a kormányzat hivatalosan is vérdíjat tűzött ki az apacsokra: minden megölt harcosért 200 akkori amerikai dollárnak megfelelő összeg járt.

Geronimo élete fordulatát 1851 nyara hozta el, amikor egy kereskedelmi tárgyalás alatt a mexikói katonaság lemészárolta a hátrahagyott édesanyját, feleségét és gyermekeit. 

A katonaság a szomszédos Sonora államból követte Geronimó csapatát, miután egy települést kifosztottak és a helyi milíciát is legyőzték. Ezek után minden Mexikóval kapcsolatos dolog esküdt ellenségévé vált Geronimo. 

Bosszút esküdtem a mexikói katonák ellen, akik ellenem vétettek, és ahányszor csak megpillantottam bármit, ami a régi boldog napokra emlékeztetett, szívem a Mexikó elleni bosszúért fájt.

Még egy rejtélyes hang is megszólalt a fejében, ami azt ígérte, nem fognak rajta a mexikói fegyverek. Ez a jóslat be is teljesült, ugyanis nem értett a lőfegyverek kezeléséhez, rendszerint cikkcakkban futva megközelítette az ellenséget, és közelről, késsel támadt rájuk.

Az 1846-1848-as mexikói-amerikai háborút követően gazdát cserélt a terület, és nagyszámú fehér lakosság jelent meg a vidéken, jobbára a kaliforniai aranyláz vonzataként. A területért tehát már három fél harcolt egymással: az apacsok, a mexikói- és az Egyesült Államok telepesei. A mind gyakoribb összecsapásokban Geronimoék a kiváló helyismeretüknek köszönhetően rendszerint túljártak az őket üldöző katonák eszén, már-már szellem-harcosoknak hitték őket, hiszen csapdába szorított helyzetből is ki tudtak osonni.

1873-ban – több havi elkeseredett harc után – Geronimoék békét kötöttek a mexikói hadsereggel a Chihuahua állambeli Casas Grandesnál, azonban 

a katonák leitatták az apacsokat és húszat meggyilkoltak közülük, többeket pedig megsebesítettek. Az apacsok tehát ismét visszavonultak a hegyekbe.

A harcokba egyre inkább belefáradó apacsok elfogadták az 1872-es rendeletet, ami a San Carlos rezervátumba költöztette volna az arizonai és új-mexikói őslakosokat. 

A „pokol 40 holdjának” nevezett hely azonban félsivatagos, elkerített terület volt, ráadásul kevés élelmiszert is jutott az embereknek (nagyrészt a vezetők korrupciója miatt) és még betegségek is felütötték a fejüket.

Geronimo és egy apacs törzsfőnök, Dzsuh 1877-ben San Carlos helyett inkább a gyógyforrásairól ismert új-mexikói Ojo Calienténél létrehozott rezervátumhoz vezette a népét, ám ott elfogták őket és visszavitték San Carlosba. Ezek után rendszeressé váltak a szökések és a szöktetések a rezervátumból.

A hegyekben rejtőzködő onnan portyákat végrehajtó, de egyre inkább kifárasztott, demoralizált Geronimo megmaradt embereivel 1886. március 27-én adta meg magát.

A megadásra később így emlékezett vissza: 

Crook tábornok azt kérdezte tőlem: »Miért hagyták el a rezervátumot?« Én erre azt mondtam: »Maga azt mondta nekem, úgy élhetek majd a rezervátumon, mint a fehérek. Az első évben kukoricát termesztettem, learattam és elraktam, a következő évben zabot vetettem, majd amikor már majdnem készen állt az aratásra, maga azt mondta a katonáinak, hogy tegyenek börtönbe, és ha ellenállok, öljenek meg. Ha békén hagytak volna, ma már igen jó körülmények közt élnék, de ehelyett maga és a mexikóiak katonákkal vadásznak rám.«

Geronimot és társait Texasba, majd Floridába deportálták. A trópusi klíma azonban kikezdte az egészségüket, többen betegségben haltak meg. Az apacsok 1888-ig maradtak Floridában, ezt követően Alabamába, majd az
oklahomai Fort Sillbe szállították őket, ahol 1894-ben vetőmagvat és jószágokat kaptak, de végig a hadsereg felügyelte őket.

Az apacs vezér legendáriuma ekkor már százszámra vonzotta az újságírókat és a „vademberekért” rajongókat, amit okosan ki is használt: fényképeket, aláírásokat, saját maga által készített dísztárgyakat kezdett árulni.

A viszonylag könnyen megszerzett pénz azonban nem igazán érdekelte.

Ő maga csupán egyvalamit szeretett volna: hogy ő és a többi apacs visszatérhessen ősei földjére, az ország délnyugati részére.

Még a holland református egyházba is betért Geronimo, hogy ezzel is elnyerje Theodore Roosevelt elnök szimpátiáját és visszaengedeje népét ősie földjére, az elnök azonban hajthatatlan volt.

„Sokakat megöltél népemből, falvakat égettél fel. Nem voltatok jó indiánok.”

– válaszolta leereszkedően 1905-ben az amerikai elnök Geronimonak, aki később az elnöknek ajánlotta az önéletrajzát is, hátha abból megérti, miért is tette élete során azt, amit tett.

„Vissza akarok térni régi hazámba, mielőtt meghalok” – mondta egy újságírónak 1908-ban. „Belefáradtam a harcba, pihenni akarok. Vissza akarok menni a hegyekbe. Megkértem a Nagy Fehér Atyát [Roosevelt elnököt] is, de ő nemet mondott.”

Utolsó éveiben szerencsejátékkal, lövészversenyekkel és lóversenyekre való fogadással töltötte idejét. 1909. február 11-én ittasan indult haza lovával, ám az út során leesett lováról, és az egész éjszakát a hidegben töltötte. Amikor másnap rátaláltak, még élt, azonban a tüdőgyulladás már beállt.

Utolsó szavait állítólag unokaöccséhez intézte: 

„Sohasem szabadott volna megadnom magam. Addig kellett volna harcolnom, amíg én nem maradok az utolsó ember.” 

Fort Sillben, az indián hadifoglyok temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Forrás: Múlt-kor, Képek: Wikipedia