7832

187 éve pusztította el a jeges ár Pestet 2025. márc. 13.

Százat is látni egyszerre veszélyben, s annak egyszerre csak harmadán segíthetni, s a többit a halál torkában hagyni.

Az 1838-as pesti árvíz Magyarország történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája volt. 187 évvel ezelőtt, március 13-án a pesti lakosok arra ébredtek, hogy a védőgátak átszakadtak, és a Duna kilépett a medréből.

„Azon a télen igen sok hó esett, s a Duna január 6-án azon évszakban szokatlan magas vízállásnál, a 0 fölött hetedfél méternél állott be. Buda és Pest között 66 napig volt a Duna jég alatt, mi közben a vize leapadt” – olvasható az Arcanum oldalán az 1838-as árvízről szóló bejegyzés.

A vadul hömpölygő jeges ár elárasztotta az egész várost, ami több mint háromezer ház összeomlását eredményezte, hiszen a belvárosban álló házak nagyrésze vályogból készült. Pestnél március 15-én tetőzött a levonuló Duna. A mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz állása. A Ferencvárosban 2,6 méteres vízmélységet is mértek. Az áradás miatt mintegy 60 ezren váltak hajléktalanná. Sokan belefulladtak, vagy megfagytak a vízben, de sokakat az omladozó házak temettek maguk alá. A városban a házak fele összedőlt, sok megrongálódott és 153-an életüket vesztették.

A mentés és a menekülés csónakokon történt. Az erősebb belvárosi házak emeleteire, vagy a magasabban elhelyezkedő épületekbe igyekeztek a menekülők. Volt, aki kapukon, összetákolt deszkákon, ladikban vagy fürdőkádban próbált menekülni. A katasztrófa után a város lakói összefogtak a mentési munkálatok során. A főurak példát mutatva mentették a menthetőt, köztük az ifjú István főherceg, Lónyay János, gróf Szapáry Ferenc, báró Prónay Albert, gróf Széchenyi István, a két ifjú Eötvös báró, Dénes és József, gróf Ráday Gedeon, gróf Károlyi György, gróf Podmaniczky János, és báró Wesselényi Miklós, aki önfeláldozó munkájáért kiérdemelte az „árvízi hajós” nevet.

„Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. (…) A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségért már rekedt könyörgéseit. Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben, s annak egyszerre csak harmadán segíthetni, s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogását hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő” – fogalmazott báró Wesselényi Miklós visszaemlékezésében.

Az 1838-as árvíz emléke máig él a köztudatban, és számos irodalmi, művészeti és történelmi forrásban is megjelenik. A tragikus esemény nemcsak a város életére, hanem az árvízvédelem fejlődésére is hatással volt.

Baka Anita