CSAK A KEZÉT FIGYELD!

21 éve léptünk be az Európai Unióba, de az már csak nyomokban emlékeztet régi önmagára 2025. máj. 1.

Különös év volt 2004, hiszen abban az évben – épp május első napján – csatlakozott 10 új ország: Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia. A nagy remények, a tényleges demokratizálódás vágya azóta is délibábos vágyálom.

Emlékszem, amikor megkezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat 2001 őszén Ipolyságon, korán feltűnt egy idősebb srác, aki aktívan érdeklődött a politikai történések iránt. Az egyik beszélgetásünk során meg is jegyeztem Szlovákia akkori állapotára vonatkozóan, hogy „Szlovákia soha nem lesz az EU tagja, egy ilyan országot nem fognak felvenni a soraikba.” Ne feledjük, csak pér évvel voltunk túl a mečiari rémségeken, de már megmutatkoztak a Dzurinda-korszak problémái is. Erre egy döbbent arc nézett rám: „Ne hülyéskedj, 2004-ben csatlakozunk, ez már el van döntve.” Mit ne mondjak, hittem is, meg nem is, de leginkább nem.

Azóta sok víz lefolyt az Ipolyon, ki is öntött párszor, néhányszor meg szinte kiszáradt, Szlovákia az EU tagja lett, aztán úgy olvadtak el az unióba fektetett reményeink, mint az augusztusi hóból épített hóember. 

Szinte azonnal kiderült, hogy bizony át lettünk verve: a piacainkat ugyan megnyitottuk az unió szemete előtt, de több ország is korlátozásokat vezetett be, nehogy elvegyük előlük a munkát. Ez az állapot 2011. májusáig tartott. 

Bár elvileg teljesjogú tagjai lettünk az EU-nak, mégis másodrendű polgárai vagyunk. Szinte nincs olyan ülés az unió intézményeiben, amikor ne ostoroznák Magyarországot (amióta 2010-ben jobboldali fordulattal megállították az ország szétrablását és az elvtelen brüsszelita hazaárulást), páriaként kezelték Lengyelországot, aminek csak egy bűne volt: jobboldai kormánya nem fogadta el Brüsszel összes baromságát, és most páriaként kezelik Szlovákiát is, noha baloldai kormánya van. 

Kaptunk a nyakunkba jelentéseket, jogállamisági gumicsontokat, diktatúrázást és egyéb nyalánkságokat, amelyekkel 

a valóságban épp az Európai Unió vált azzá, amivel Magyarországot és a „bűntársait” vádolta.

Miként oktathat ki demokráciából egy olyan intézmény bárkit is, aki a saját szabályait sem tartja be, csak hogy keresztbe tegyen az egyik társult országnak? Miként tűrheti el azt a magát a demokrácia védőbástyájának tekintő unió, ami Lengyelországban a (szélső)baloldali fordulat óta zajlik? Miként akarhatja felvenni a soraiba a világ egyik legkorruptabb, legfelkészületlenebb és az európai normáktól egyik legtávolabb álló, hadviselő országot, amivel a meglévő tagországokat tenné tönkre?

A kérdések sora szinte végtelen. És ebből az egészből csak egy dolog bontakozik ki: ez az Európai Unió már nem az az Európai Unió. Monnet, Schuman, Adenauer és társai forognának a sírjukban, ha tudnák, mit tesznek az utódaik. 

Huszonegy évvel ezelőtt léptünk be az Európai Unióba, ami mára valami egészen félelmetes, kiszámíthatatlan, velejéig korrupt politikai furkósbottá vált. Nem kilépni akarunk, hanem azt az uniót visszakapni, amibe anno beléptünk. 

Ahogy azt egy általam nagyra becsült fiatal politikus barátom mondani szokta:

innen szép nyerni.