7832

A csend ünnepe 2025. ápr. 18.

Vannak ünnepek, amelyek fényben úsznak. A karácsony melegében, a húsvét ragyogásában örömöt, reményt, újjászületést ünneplünk. És van egy nap, amely minden évben csendben érkezik, és csendben is marad: a nagypéntek. Nincs hozzá díszítés, nincs pezsgés, nincs ajándék. Csak a kereszt áll, megrendítő némasággal.

Gyerekként még nem értettem ezt a csendet. Csupán azt éreztem, hogy valami más van a levegőben. Anyám ilyenkor halkan beszélt, a rádió sem szólt, az ebéd hús mentes volt. De a legnagyobb különbség bennem volt: ösztönösen komolyabb lettem. A nagypéntek különös súlya gyermeki lélekre is hat.

Ahogy teltek az évek, a csend kezdett érthetőbbé válni. Már nem csak a történetet ismertem, Jézus elítélését, a keresztutat, a kereszthalált, hanem a mögötte rejlő mélyebb üzenetet is. Rájöttem, hogy ez az ünnep nemcsak a kötelező templomi megjelenésről szól, hanem sokkal többről, valami mélyen emberi dologról: az önként vállalt szenvedésről, az önzetlenségről, az áldozatról.

Egy nehéz időszakban, amikor elvesztettem az egyik nagyszülőmet, a világ vele vesztette értelmét. Alig tudtam létezni, nemhogy beszélni róla. Minden nap csak túlélés volt. 

Anyukám, aki szintén saját fájdalmakkal küzdött, nem tanácsokat adott, nem oldott meg semmit. Egyszerűen jelen volt. Ült velem, hallgatott velem, együtt hordozta a némaságot. Nem kérte, hogy legyek erős. Nem mondta, hogy minden rendben lesz. Csak ott volt, kitartóan. 

Ez volt az ő „nagypénteki” áldozata: feláldozta a saját nyugalmát azért, hogy az enyém valamelyest visszatérhessen.

Valójában ezt jelenti nagypéntek. Nem csak a kereszt misztériuma, hanem a hétköznapi emberek csendes hősiessége is eszembe jut ilyenkor. A szülőé, aki második műszakot vállal, hogy etetni, tanítani tudja a családját. A nővér, aki éjszaka is bent marad a kórházban. A barát, aki melletted áll, amikor a legnagyobb szükség van rá. A tanár, aki akkor is hisz benned, amikor te már rég nem hiszel magadban.

Nagypéntek számomra ma már nem a gyász, hanem a kérdés napja: képes vagyok-e lemondani valamiről másokért? Tudok-e jelen lenni valaki mellett akkor is, amikor nem szavakra, hanem együttérzésre van szüksége? 

Mert a világot, minden harsány híresztelés ellenére, nem a zaj tartja össze, hanem a csend. Az a fajta csend, amely mögött ott van a szeretet, az együttérzés, az áldozatvállalás.

Mi dolgunk nekünk e napon, 2025-ben?

Talán épp az, hogy megálljunk egy pillanatra. Hogy lemondjunk a zajról, az állandó véleményformálásról, a versengésről. Hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi az, amit ma fel tudunk ajánlani másokért? Miben tudunk hallgatni, jelen lenni, adni? Nem látványosan, hanem igazán!

Nagypéntek ma is beszél hozzánk. Nem a szavain keresztül, hanem a csendjén. Az a dolgunk, hogy elég csöndben legyünk hozzá, hogy meghalljuk.