RIA-RIA

A csoda bennünk van – hitet kaptunk, reményt, összefogást 2022. szept. 27.

"Életem egyik legszebb élményét éltem át tegnap a Puskás Arénában, a Magyarország : Olaszország mérkőzésen. Nemcsak azért, mert székely és felvidéki barátaimmal, akiket testvérekként szeretek, együtt lehettem. Hanem, hogy megtapasztalhattam, mi nem vagyunk egy elveszett nép. Amikor összekapaszkodva hatvanezer torokból, a könnyeiddel küszködve énekeled a ,,Nélküledet”, akkor érzed igazán : Mi egy vérből valók vagyunk!

A vendég olasz szektorban alig néhány százan ültek szurkolók. Az olasz himnusz alatt, felállva az egész stadion ütemesen tapsolja végig az olasz himnuszt. Nem fütyült, nem énekelt rigmusokat, mint az egykoron rabszolgatartó népek szokása az alárendeltjeikkel - ugye britek, ugye németek? – hanem tapsolt.

Egyrészt Rossi mester iránti szimpátiából, egyrészt a vasárnapi olaszországi választások sikerének örülve üzentünk a brüsszeli ,,elitnek”. Reméljük elhallatszott odáig a hangunk. Remélem, hogy még a Holdról is látták. A meccs, az olaszok sikerét hozta, egy küzdelmes rangadón, ahol most az ellenfél volt jobb. A sportban, van ilyen. De senki nem volt elkeseredve, körülöttünk sem. Voltak lehetőségeink, ám ezúttal Donnarumma a kiváló teljesítményével, meg Fortuna, másképpen döntöttek. Volt ez így a mi ellenfeleinkkel is elég sokszor a csoportmérkőzések során. De mi igazából azt ünnepeltük, amit végig kaptunk ez alatt a hat mérkőzés alatt ettől az előre lesajnált, lekicsinyített, leírt csapattól.

Hitet kaptunk. Reményt. Összefogást. Örömet, a sport igazi arcát az egymásért, és a hazádért való küzdés csodálatos érzését.

Megtapasztaltuk, hogy sokszor a szív és az akarat, ledönti az évszázados falakat. Ezt köszönjük nektek, Magyarország Válogatottja! A csodát, amit leraktatok elénk, a lelketek egy darabjából, hogy soha ne legyünk kishitűek.

A mérkőzés lefújása után senki nem mozdul, mintha az éjjel soha nem érne véget. Jön a csapat összeölelkezve, leül a búcsúzó kapitány, és mindenkinek csurog a könnye , ahogyan összekapaszkodva énekeljük a himnuszt. És az olaszok nem hisznek a szemüknek, amikor egy vesztes meccs után a teli stadion egyként üvölti: szép volt fiúk! Mert szép volt.

Az ahogyan ezt a sokszor kisemmizett, szétrabolt, megalázott kis országot felemelték, a nagyok fölé.

És zúg a Szalai Ádi, és sírunk, és köszönjük, és látjuk, ahogyan egy hatalmas sportoló, aki szereti a hazáját, a könnyeivel küszködve szétküldi a szeretetét, szétadja az eddigi életének egy darabját a szurkolók felé. És zúg a Marco Rossi. És a kapitány a kispadnál állva tapsolva köszöni, mert érzi ő is, valami nagy csodának a része volt, ami egy ember életében csak egyetlen egyszer van. Legjobb esetben. Aki ezt megtalálja, megérzi, átéli, már nem élt hiába. Milyen szegények, szánalmasak lehetnek az árnyékban a hazaárulók, hogy ezt nekik soha nem adja meg az élet. Mi tagnap megtapasztaltuk, hogy emelt fővel meccset veszítve is lehet győzni, mert amit érzel, legbelül, az egy kis nép győzelme és csodája a világ mocska felett, amit naponta öntenek ránk azok, akiknek soha nem adatik meg ez az érzés. Mert a csodák bennünk vannak. És amikor kibuknak a szívünkből, amikor ráérzünk az ízére, nem akarjuk elengedni.

Még lopunk magunknak az időből néhány pillanatot, percet, hogy a részesei lehessünk, hogy még egy kicsit maradjon velünk ez az érzés. Lélekemelő. Aztán elindulunk, ki-ki haza, már ahol haza van, nemcsak szülőföld, és visszük magunkkal, magunkban a hétköznap csodáját. És köszönjük a jó Istennek, a szüleinknek, az őseinknek, hogy magyarnak születtünk.

Köszönjük Szalai Ádám! Köszönjülk Marco Rossi! Köszönjük fiúk! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Hrubík Béla írása