RIA-RIA

A foci az foci 2022. nov. 1.

A labdarúgás ma kétségtelenül a legnépszerűbb sportág szerte a világon. Nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik: elég hozzá egy rúgható tárgy, ideális esetben egy labda, két másik tárgy, például az iskolatáska, ami kapuként szolgál, és máris mehet az élet-halál harc a győzelemért.

Ezeket a sorokat annak apropóján írom, mert 126 éve ezen a napon játszották Magyarországon az első hivatalos mérkőzést a Budapesti Torna Club két csapata között. A foci az csak foci, egy hülye játék, mi köze a politikához, az életünkhöz, nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, különben is: kórházakat a stadionok helyére – olvashatjuk, hallhatjuk sokszor a hibás érvelésekre épülő mantrákat. Mostani írásomban megpróbálok utánajárni annak, hol a helye a futballnak a mai világban.

E sorok írója nem igazán érdeklődik a labdarúgás iránt, különösen a klubcsapatok bajnokságai nem érdeklik, kivéve a magyar csapatok európai kupaszereplését, illetve a nemzeti válogatott mindenkori mérkőzéseit. Magam a szülőfalum csapatát erősítettem, jobbára a cserepad oszlopos tagjaként, ám az soha sem szegte kedvemet, hogy az edzéseken és a pályára lépeseim alkalmával szívvel-lélekkel harcoljak a csapatomért és a szülőfalum jóhíréért.

Valahol itt, a csapategységben rejlik a labdarúgás varázsa, a közösséghez tartozásban, a valahová tartozásban. A poszt-modern korszak széteső társadalmában elengedhetetlen fogódzó, amolyan origó egy állandó értékrendet képviselő közösség megléte (érdemes a csapatok logóváltásai körüli szurkolói haragra gondolni). 

A foci az egyéni képességek közösségi sikerré transzformálásának ősi toposzát testesíti meg. Ebben benne foglaltatik az eposzok hőseinek önfeláldozó harca. 

Ahogy a hősköltemények esetében, úgy a labdarúgó mérkőzések esetében is az egyén heroikus küzdelme egy nagyobb közösség sikerének lesz a kulcsa, ami végső soron az egész (mikro-)univerzum (falu, nemzet) sorsára hatással van. És ha már az eposz mint párhuzam előkerült, érdemes megjegyeznünk, hogy mindkét esetben a múzsa segítségül hívásával kezdődik a nemes harc, hiszen a magyarok Himnuszánál szebb (nemzeti) imát keresve sem találhatunk: ki lehetne jobb múzsa a Jóistennél? Egyszerre jelenik meg a himnuszunkban a közösségi felelőségvállalás és az isteni kegyelemben való hit, a virtus és az alázat egyensúlyának perfekciója. Pont az a két dolog, ami elengedhetetlen a labdarúgásban is.

A futball aktorainak, maguknak a focistáknak a nézőkre tett hatásáról is szólnunk kell, ami megint csak eposzi párhuzamokat mutat. Elég csak a hőskultuszra gondolnunk, azokra az állandó jelzőkre, melyek egy-egy futballistára ráragadtak (ebben elévülhetetlen érdemei vannak pl. a Trollfoci közösségének!). Ott van például Torghelle „Air” Sándor, a levegő ura, Dombi Tibor, a nagy öreg, aki még a dinoszauruszok lába között cselezve tanulta a sportot, ott van Kovács „Kiskokó” István, aki azért nem lehetett válogatott játékos, mert az anyukája nem engedte a sötétedés utáni meccseken játszani. Vagy ott van az igazi népmesei hős, Koplárovics Béla, aki igazi Dávidként verte be Góliátnak (Manchaster United) azt a bizonyos gólt...

De ne ragadjunk le az eposzok világánál, ámbár hosszan lehetne még párhuzamokat vonni a két dolog között. Nem beszéltünk még a foci befogadóiról, a drukkerekről, akik rigmusok sokaságát skandálják csapatukat buzdítva. 

Mezeket, sálakat, egyéb szuvenírokat gyűjtenek, azokat magukon viselve valósítanak meg szellemi fúziót a hőseikkel. Sok esetben pedig többszáz kilométert utazva csapatuk után lesznek részesei hőseik harcának, hogy osztozzanak sikerben és kudarcban. 

Ez utóbbi az az aspektusa a focinak, ami miatt igazán érdekes számunkra. Szinte minden falunak megvannak a legendás drukkerei, akik egy meccset nem hagytak volna ki életük során, aztán amikor ez véletlenül megtörtént, rövidesen el is távoztak ebből a világból. Aztán ott van a felvidéki magyarság egyik szentélyévé vált dunaszerdahelyi Mol Aréna, ahová már nemcsak a helyi focidrukkerek járnak, hanem amolyan kinyilatkoztatásként szinte kötelező életünk során legalább egyszer elmenni, hogy valóban magyarnak érezhessük magunkat. 

Nem beszéltünk még a nemzeti tizenegyről, mely hosszú évtizedek után ismét európai tényezővé válva tette fel a magyar labdarúgást a térképre. Attól a kevés gyűlölködő rosszakarótól eltekintve közel 14 millió magyarnak okozott boldogságot a cseresznyevörös mezt viselő héroszok harca az elmúlt pár évben. 9 éve és alig egy hónapja vált fogalommá az amszterdami „nyócegy”, ami sosem látott mélységekbe rántotta a magyar futballt. Unána meccsekre kijárni csak a legelvetemültebbek voltak képesek. Azóta mintha eónok teltek volna el, rossz szájízként rémlik csak fel annak a korszaknak az emléke.

Ma már nem rándul görcsbe a gyomrunk, akárki ellen is játszik a csapatunk. Ma már a focisták nem üresfejű bájgúnárok, hanem nemzeti hősök. Labdarúgóink lassacskán csatlakoznak Európa elitjéhez, akik valód példaképek lehetnek, akikért rajonghat fiatal és aggastyán. 

Mert a foci több önmagánál: közösségformáló erő.