ZSÍR

A Hangya és Darázs: Kvantumánia (Filmkritika) 2023. febr. 24.

Az ember valósággal megcsömörlött már az elmúlt években a futószalagon érkező képregény-filmektől, melyek a gyakorlatilag súlytalan történet helyére elképesztő látványvilágot ígérnek. A gyanútlan mozizó pedig meg is kapja a lélegzetelállító képi világot, na meg valami olyasmit, amit nem is kért.

A Marvel filmes univerzum egyik eddig kevésbé fontos karaktere Hangya, polgári nevén Scott Lang (Paul Rudd alakítja a filmben) volt, aki egy bugyuta bűnözőből válik egyébként szórakoztató szuperhőssé, aki öltözetének köszönhetően hol hangya méretűvé, hol óriásivá nőve tudja felvenni a harcot a gonoszok ellen. Hangya társa az Evangeline Lilly által megformált Hope van Dyne, vagyis a repülni is képes Darázs.

A történet dióhéjban a következő: miután Janet van Dynet (Michelle Pfeiffer), Hope anyját kiszabadítják a kvantumvilágból, a tudós megőriz magának néhány titkot arról a harminc évről, amit az atomi szint alatti univerzumban töltött. Ez végzetes hiba volt, ami miatt Cassie Lang (Kathryn Newton) az egész bagázst a kvantumvilág különböző pontjaira juttatja. 

Hőseinknek meg kell találniuk az utat a világunkba, de addig új barátokra, és persze régi ismerőskre is rá kell találniuk. 

Ezek a régi ismerősök pedig olyan ikonikus alakok, mint a hatalmas, lebegő fej gyilkológép Modok, akit teljesen feleslegesen tettek egy másik anatgonista csicskájává, hiszen önmagában is elég erős karakter (lehetett volna), Bill Murray cameo-szerepe kimondottan jól működik, ám Michael Douglasen látszik, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát Hank Pym szerepében. Na nem a hagyományos színészi játékot igénylő jeleneteknél, hanem a film nagy részét kitevő, zöld háttér előtt felvett CGI-képsoroknál.

A film a maga popcorn-mozi mivoltával teljesen ártalmatlan szórakozást nyújt, rengeteg vicces és néhány megindító jelenettel. 

Ami miatt e sorokat mégis leírom, az a hollywood-i woke-propaganda megjelenése.

Nem, ezúttal nem a Dokor Strange az őrület multiverzumában mozifilmre jellemző transz-propaganda volt jelen. Ezúttal a kommunizmus felsőbbrendűségébe vetett megrendíthetetlen hitről van szó.

A film antagonistája a Marvel-univerzum jelenlegi szakaszának főgonosza, Kang, a hódító, akit Jonathan Majors alakít. Ez a főngonosz egy tipikus imperialista hódító, aki jön, lát és győz. Mindenkit igája alá hajt, és zsarnoki módon uralkodik, majd elpusztít. 

Kang vesztét (legalábbis a kvantumvilágban raboskodó karnációját) az elnyomott tömegek forradalma, és főleg a tökéletes szocialista társadalomban élő hangyák hozzák el. Ez utóbbit ki is mondja Hank Pym a film egy pontján!

Nem szeretném elspoilerezni a film végkimenetelét, legyen elég annyi, hogy a filmben az 1917-es februári forradalom metaforáját láthatjuk (még a bemutató időpontja is adja magát!). 

A Hangya és a Darázs harmadik kalandja egy jól sikerült, látványos, szórakoztató mozifilm, még annak ellenére is, hogy hemzseg a logikai bakiktól, mélynek próbál tűnni, de roppant felszínes, finoman, de határozottan próbál Hollywood-i ideológiát belénk oltani, és végül a legnagyobb hibája: egy pillanatra sem érezzük, hogy a filmben lévő konfliktusnak bármilyen súlya lenne. Mondjuk ez utóbbit zseniálisan töri meg a film utolsó jelenete, ami előre vetíti Kang jóslatnak is beillő figyelmeztetét.

A filmet egyértelműen az azóta Hollywood felső ligájába bekerült Paul Rudd viszi el a hátán, aki mostanra teljesen magáévá tette Scott Lang, vagyis a Hangya karakterét.