LIBERNYÁKULUM

A hidegháborútól a melegháborúig 2021. dec. 9.

Amikor a szocializmus legkeményebb éveiben úttörőként, katonaként, vagy egyesek kommunistaként (lássuk be ilyen is volt szép számmal), a nyolcvanas évek nagy kommuniszauruszainak kihalási érájában őrt álltunk az egykori kedvesnek semmiféleképpen nem nevezhető vezetők – Brezsnyev, Csernyenko, Andropov – képletes koporsói mellett, vigyázban, még nem sejtettük, hogy egyszer nosztalgiával fogunk visszaemlékezni ezekre az időkre.

No nem azért, mert a kommunizmus annyira émelyítőleg hiányozna, mint a reggeli kávé, hanem azért, mert mint később kiderült, a képletes őrségállás azért volt szükségesnek tekinthető, mert az elvtársak is biztosak akartak lenni abban, hogy a jobblétre szenderült konkurencia se fizikailag, se szellemileg ne szökhessen meg még a díszparavánok mellől sem. Bár az elvtársak ideológiai alapon sem hittek a feltámadásban, semmit sem bíztak a véletlenre. Így maradt meg bennünk a marxista szentek arcképcsarnoka – a lelki szemeink előtt, mind a mai napig.

Az 1,20-as kenyér, meg az 50 filléres sör még sokak idegállapotába hoz most is fokozott felhevülést a mai árakkal összehasonlítva; tudomásul kell venni, hogy az a korszak, és vele együtt a szekrényben ragadt csontvázak is végleg eltörlődtek, mint a munkásmozgalmi indulók, a kiselejtezett szocilista kislemezek archívumában. Akkoriban még a hétfői TV szünetek nyugalmát nem zavarta meg egy-egy fészbukbejegyzés, vagy valamelyik idült állatorvosi ló típusú politikus eszmefuttatása, mint ahogyan a csernobili atomreaktor katasztrófájáról is csak napokkal később szereztünk tudomást,

Banánt csak a tankönyvekből ismertünk, nem nagyon számított az uborka görbülete, és a május elsején kapható méregzöld kubai narancstól, még napokig nem tudtunk beszélni, mert úgy összekapta a savanyú íze a szánkat.

Ha nem lázadtál még élned is lehetett. A nagypolitikában persze keményen zajlott a hidegháború. A fegyverkezési versenybe beledöglött a gazdaságunk, főleg a nagy Szovjetunióé, ahová mindent elvittek tőlünk, amit termeltünk, és ami nem volt bebetonozva. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a KGST mindenről szólt, csak a kölcsönösségről, a gazdaságról meg a segítségről nem.

A rendszeresen 105- és 110 %-ra teljesített tervek mindig úgy voltak felállítva, hogy azt túl lehessen szárnyalni. Annyi vörös vászon és fehér festék nem fogyott el a világon, mint a szocialista forradalom festett jelszavaira a kommunizmus évtizedei alatt. A párt irányelvei nélkül még klozetre sem lehetett menni, és sokan céltalanul bolyongtak, mint gólyafos a levegőben, de ha menni kellett, hát menni kellett. Ami volt, az a beton és tégla.

A nagy építkezések mellett az élelmesebbjének mindig sikerült kiügyeskedni, hogy csurranjon is, meg cseppenjen is. Így épültek házak, nyaralók, hétvégi házak, borospincék, de jutott is, maradt is. Ez volt a nagy tégla és cementvándorlás kora, ami megelőzte a mostani nagy népvándorlást, és belekerült a világ hét csodája közé – mindenki lopott, mégsem hiányzott senkinek és mégis minden megépült. Annyi építkezési anyag nem kelt még útra sohasem az ismert univerzumban, mint a szocializmus évei alatt. Ha most elkiáltaná magát valaki, hogy ajtó, ablak szaladjon, szétszaladna az ország, de ennek is megvolt a maga diszkrét bája. Mindenki úgy élt, ahogyan lehetett, meg ahogyan hagyták. Éltek ettől sokkal rosszabbul is, meg sokkal, de sokkal jobban is a nagy, reményteli nyugaton; erről nem tudtunk, mert a hírek nem jutottak át a határzárakon. A Szabad Európa Rádiót bár tiltották, mégis hallgattuk, de lássuk be, nem ez döntötte meg a rendszert.

A hidegháború éveit az elmúlt harminc évben lassan elfeledtük, és az azóta megszületett honfitársaink nem is tudják, mi volt az, hacsak nem olvastak róla. Az utóbbi időben azonban újra tapasztalhatunk egyfajta háború kibontakozását, ami nemcsak a fejlett nyugat-európai államokban zajlik, melyet az elit világnak a jólétben unatkozó kisebb, mondjuk úgy, hogy nem normális emberi nemi identitású társadalmi csoportjai gerjesztenek, az által, hogy a beteges nemi életüknek az elfogadását mindenáron rá akarják erőltetni a többségi, normális életvitelt folytató társadalmakra és emberekre.

Az utcai pride felvonulások, az LMBTQ ideológia nyomulása a kiskorúak felé, nemváltó műtétek támogatása, akkor, amikor a rákos és egyéb betegektől megtagadják a túl drága gyógyszereket; homoszexuális mesekönyvek kiadásának és terjesztésének az óvodákban és iskolákban, a társadalmi jogba való beültetése az abnormalitásnak egyet jelent:

Befolyásolni, érzékenyíteni, felkészíteni a társadalmat ennek a beteg ideológiának a befogadására. Az Európai Unió dilettáns baloldali és liberális vezetői – másmilyen sajnos már alig van – élen járnak ennek védelmében, sőt, büntetni akarják azokat az országokat, ahol nem adnak teret ennek a Szodomának.

Magyarországon, de Közép-Európában is, a lakosság döntő többségének a véleménye, hogy csak két nem, férfi és nő van.

ami megfertőzi és valami felsőbbrendű réteggé tenné az LMBTQ ideológia hordozóit, mint valami indiai kasztrendszerben. Felül vannak a transznők, alattuk a transzférfiak, aztán jönnek a bi- és triszexuálisak, majd a sima genderek, és végül, de nem utolsó sorban a klasszikus melegek, leszbik és buzik, akik szinte már helyet sem kapnak az újvilági LMBTQ ranglistán. Ha valaki ki akar tűnni ebből, minimum halottgyalázásba vagy zoofíliába kell keverednie, mint a száraz kutyaszarnak az avarban. Azt még a nagyon tudósok sem tudják, hogy mikor jön el az az idő, amikor az első, magát transznőnek képzelő férfinek elfolyhat a magzatvize, de esküdnek rá, hogy lesz ilyen…

Hrubík Béla

nyitókép: pixabay.com