LESZ, LESZ, LESZ

„A nyelv nélküli nemzet szív nélküli nemzet” – nagyinterjú Aaron Clwyd Jonesszal 2022. máj. 17.

Aaron Clwyd Jones a Plaid Cymru – Wales Pártja ifjúsági szárnyának tagja, mely a Plaid Ifanc nevet viseli. Egy hárommilliós lélekszámú nemzeti közösséghez tartozik, akik a Brit-szigetek őslakosainak leszármazottainak tartják magukat. Bő hónapja találkoztam vele Dániában, egy őshonos nemzetiségeket tömörítő szervezet rendezvényén. Miután megmutatott egy szívszorító videót arról, hogyan vesztik el a walesiek apáik házait, megkérdeztem őt, válaszolna-e néhány kérdésre a küzdelmükkel kapcsolatban.

Összefoglalnád röviden a néped történetét?

Több ezer évvel ezelőtt jutottak el az őseink a Brit-szigetekre, amikor a jégtakaró eltűnt, befejeződött a jégkorszag. Később a kelták érkeztek a szigetre és keveredtek a már ott élő őslakosokkal, tőlük kaptuk a nyelvünk. Később jöttek a rómaiak, Kr. u. 48-ban kezdték a hódítást, 30 évig tartott, míg minden területünket sikerült elfoglalniuk és 300 évig voltak jelen. Miután a rómaiak elvonultak a szigetről, jöttek az angolszászok, a területet, amelyet elloptak, ma Angliának hívjuk. A megmaradt őslakosokat walesiekként és cornwalliakként ismeri a világ.

Ami a vallásunkat illeti, eredetileg a saját isteneinkben hittünk: a kelta istenekben. A Római Birodalom kései korszakában keresztények érkeztek a földünkre és elkezdték megtéríteni a népesség javát – nagyjából száz évig tartott ez a folyamat, nem is ment zökkenőmentesen, de végül keresztények lettünk. Megvolt a saját kelta egyházunk, ám amikor Anglia meghódította a területeinket, eltörölték a föld színéről. Utána katolikusok voltunk, de VIII. Henrik fordulatot hozott és anglikán-protestánssá váltunk – ez sem ment egyszerűen, katolikus többség volt egészen az 1600-as évek közepéig, aztán határozott protestánsokká lettünk. Az 1800-as években masszív mozgalom szerveződött az anglikán egyház ellen, ennek hatására metodista, baptista irányba tolódtunk, lehetett bármi, csak ne anglikán.

Az angolok voltak az anglikánok, számunkra pedig akkoriban a legfontosabb identitásképző elem nem is a nyelvünk volt, hanem az, hogy nem vagyunk anglikánok.

Egyébként a nyelvünket is csak az egyházi keretek között használhattuk hivatalosan akkoriban, így a kettő szorosan összefüggött, életben tartott minket.

Korábbi beszélgetéseink során többször is országként hivatkoztál Walesre, hogyan kell ezt pontosan érteni?

Bár Wales egy ország, még nem szuverén állam. Mindenesetre egy nemzet vagyunk, egy ország. Az 1270-es években Anglia hosszú idő után meghódított minket, előtte is időről időre megszállták bizonyos területeinket, ám 1287-ben végleg legyőztek és meghódítottak.

Mint nép azonban sohasem haltunk ki, mindig is tudtuk, kik vagyunk: walesiek, soha nem leszünk angolok!

Tehát az elfoglalt területeket máig a saját országotoknak tekintitek.

Pontosan. Egy nap függetlenek leszünk, most is ezt az utat járjuk.

Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás, amellyel most az őshonos nemzeti közösséged szembe kell, hogy nézzen?

Jelenleg a nyelvünk puszta létezése sem biztosított, az a veszély fenyeget, hogy már senki nem fogja beszélni. Ennek legfőbb oka, hogy törvényi keretek nélkül nem igazán tudjuk elősegíteni a fennmaradását. Jómagam Nyugat-Európa leginkább visszamaradott régiójából érkezem, ha a gazdasági szempontokat vesszük figyelembe. Walesben van általában véve is a legnagyobb a szegénység Nyugat-Európa-szerte. Nincs munka azokon a területeken, ahol még beszélnék a nyelvünket, és az ingatlanárak is túl magasak az ottani pénztárcákhoz mérten, így az emberek elköltöznek – munkát pedig ott találnak, ahol már csak angolul beszélnek. Eközben az angoloknak van pénzük bőven, az olcsó ingatlanárak miatt nyaralót vesznek, vagy odaköltöznek a mi területeinkre és kizárólag angolul beszélnek. Így hal ki fokozatosan a walesiek nyelve, a nyelvünk.

Ez a krízishelyzet éppen most tetőzik, a közeljövőben el fog dőlni, mi lesz a sorsa. Ismerünk egy régi mondást:

Cenedl heb iaith, yw cenedl heb galon.

Azt jelenti, hogy a nyelv nélküli nemzet szív nélküli nemzet. Pontosan tudjuk, hogy a nyelvünk halála után száz éven belül visszafordíthatatlanul asszimilálódnánk. Ugyanez történt a testvérnemzetünkkel, a cornwalliakkal. Hasonló volt a nyelvük, de mára szinte teljesen feloldódtak a többségi nemzetben.

Látsz-e bármilyen megoldást a felvázolt krízishelyzet megoldására?

Sokféle lehetőséget tanulmányoztunk a nyelvünket érintő egzisztenciális krízis feloldására. Hasonló cipőben járó európai őshonos nemzetiségek sikereit és kudarcait. A probléma gyökere az, hogy jelenleg a világon akárki, akinek van rá pénze, felvásárolhatja az házainkat. Erről szól a videóklip, amit tegnap mutattam.

Ki kell alakítanunk egy zárt és egy nyílt lakáspiacot.

A zárt piacon belül foglalna helyet az eladó ingatlanok 90%-a, amelyeket csak a helyi, walesi emberek vásárolhatnának meg, így az árak terén csak egymással kellene versenyeznünk. A maradék 10%-ot felölelő nyílt piacon pedig akárki vásárolhatna ingatlant a zárt piaci árak többszöröséért. Egy ilyen modell szükséges védelmet nyújtana és nem kellene a jóval gazdagabb angolokkal, illetve bárki mással a világról versenyeznünk. Tehát a védett lakhatási jogok segíthetnének.

Ez önmagában megoldaná a nyelvi kérdést?

A gazdaságot is olyan szintre kellene fejlesztenünk, hogy az embereink a szülőföldjükön tudjanak maradni, beszélni a walesi nyelvet. Ne érezzük úgy, hogy az élet rákényszerít a távozásra. Nem csupán azokra a régiókra gondolok, ahol még beszélik a walesit, hanem azokra is, ahol már nem, vagy csak nagyon kevesen. Ott sincs munkalehetőség, a walesi gyökerekkel rendelkezőknek onnan is el kell vándorolniuk a jobb munkahelyek érdekében.

Természetesen a függetlenedésre is törekszünk, de a gazdasági kérdések rendezése sürgősebb.

Hogyan tudsz személyesen szerepet vállalni ebben a harcban?

Az országomnak akarom szentelni az életem. Minden tettemmel próbálkozni fogok, kampányolni a pártunk érdekében, amely a walesiek függetlenségéért küzd. A célunk a walesi identitás megőrzése, illetve, hogy

láthassuk a szabad és független Walest büszkén felállni a világ színpadára.

Mert ezek vagyunk valójában, nem pedig Anglia egy darabkája, amit senki nem ismer. Vissza akarjuk szerezni a méltóságunkat. Az életem hátralévő részét azzal szeretném tölteni, hogy a nyelvünkért és az identitásunkért harcoljak. A gazdasági fejlődés biztosíthatná, hogy függetlenedjünk és végre egy normális, európai országgá válhassunk, mint például Dánia, ahol most beszélgetünk, vagy Németország, vagy bármelyik másik. Megérdemeljük, méltóak vagyunk rá.

Az utolsó kérdésem egyfajta gondolatkísérlet. Mi volna a legideálisabb és a legtragikusabb jövő, amit el tudsz képzelni a nemzeted számára?

Az 1950-es években a pártom készített egy propagandakönyvet, egészen híressé vált. Egy időutazóról szól, aki időgép segítségével a gyönyörű jövőbe utazik. Wales független, mindenki beszéli a nyelvünket, egészséges és élettel teli közösségeink vannak, biztonságban élünk. Visszatér a jelenbe, aztán ismét a jövőbe, de egészen más kép tárul elé:

Nyugat-Angliába érkezik. Az utolsó walesi éppen akkor hal meg, még beszéli a nyelvet, a Bibliából idéz.

Ez a történet alapvetően összefoglalja mindkét utat, ami előttünk állhat. Vagy függetlenedünk, visszaszerezzük az identitásunk, a nyelvünk és a méltóságunk, vagy a totális asszimiláció irányába csúszunk tovább.

Aztán már csak egy fejezet leszünk egy történelemkönyvben.

Az elején, a történelmi résznél kifelejtettem néhány pozitív eseményt. Például, hogy 1997-ben egy népszavazást követően megtörtént a decentralizáció, autonóm területté váltunk saját parlamenttel. 2011-től saját törvényeket is hozhatunk engedélykérés nélkül, első alaklommal Hywel Dda királyunk (942–950) uralkodása óta.

És most, a Brexit után az emberek kezdenek észhez térni, felébrednek végre. A lakosság egynegyede már kiáll a függetlenség mellett, hasonló volt a függetlenségük mellett kiálló skótok aránya is 15 évvel ezelőtt. Pontosan tudjuk, jelenleg hol tartanak a skótok, saját útjukat járva. Mi is jó irányba haladunk, a jövőnket kell szem előtt tartanunk és nem feladni a küzdelmet, soha.

Tudjuk, hová tartunk és a független Wales vár az út végén.

nyitókép, fotók: P7/Morva Mátyás