ILLIBERÁLIS

A politika alkonya - aki ellenáll annak, hogy etessék, az fasiszta 2026. szept. 2.

Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de a politikának, úgy tűnik, vége van. Vége van, mert immár hagyományosan szerveződő, organikus politikai közösségről, poliszról sem beszélhetünk. 

A politikát, a polisz ügyeivel való foglalkozás tudományát mára felváltotta az okhlotika. A görög okhlosz főnév jelentése: tömeg, sokaság, csőcselék. Napjainkra a politikának, a közjóra törekvő közös gondolkodásnak helyébe a tömeg érzelmi terelésének manipulatív technikája lépett, a hatalmi tudatipar. 

Ebben a mechanizmusban az érvek és ellenérvek dialektikus játéka érvényét veszti, hatástalan marad, mert a játék jóval alacsonyabb, ösztönösebb (vagy, ha úgy tetszik, állatibb) szinten dől el: a tömeg érzeteit vezérlő tőkés társulások és megacégek adnak vágyakat a nép szárnyainak. 

Az arctalan kapitalista cégek gazdasági hatalmának oka és következménye a tudathatalom. 

A kígyó a farkába harap.

A tudatipar moguljai egyelőre még hagyományos fogalmakra hivatkoznak, és a tömeg szabadságvágyát, igazságérzetét, humanista reflexeit célozzák. De nyilván eljön az idő, amikor már erre sem lesz szükség, mert a Mátrixból megismert szamádhikádakban már annyira olajozott lesz az élet. Ez lesz az okhlotika uralmának betetőzése.

Fukuyama az elhíresült könyvében (A történelem vége) oda nyilatkozik, hogy a liberális demokrácia oly mértékben tökéletes (vagy ha nem, hát öntökéletesítésre képes) államforma, amely beteljesíti az elmúlt, vallásos és kommunista idők vízióját, és elhozza a történelem végét, mert ezután egyszerűen már nincs hova tovább. 

A liberális demokrácia és a kapitalizmus csodálatos kézfogója a szerző szerint az emberi társadalom fejlődésének végső állomását jelenti. 

Sokan sokféleképp cáfolták már Fukuyama állításait (már amennyiben egy várakozás nevezhető állításnak, és amennyiben egy jövőre vonatkozó állítás egyáltalán cáfolható), Huntingtontól Chomskyn át Derridáig. Hiszen a történelemnek nem lehet vége – csak majd ama jeles napon, amikor a Nap elégeti a Földet –, az idő végtelenül nyitott.

Az okhlotika csúcsra járatása zárhatja le a kérdést. A tudatipar cégei pillanatok alatt terjeszthetnek el a szociális hálón csüggő tömegben bármilyen érzetet, indulatot. És mintha ez közülük, a népből jönne. Holott a tőke vágyai küldik. Vitának pedig nincs helye: aki szembeszáll az áramlattal, az a demokrácia ellensége, akinek sorsa az elhallgattatás, a kiközösítés. 

Aki ellenáll annak, hogy etessék, az fasiszta. A civilizált világon végigsöpör a történelem végének előszele: a fogyasztói bolsevizmus rémuralma.

Az okhlotika a demokráciát automatikusan érvényteleníti. A nép azt akarja, amit „akartatnak” vele. A tudatterelt tömeg arra szavaz, amire kondicionálják. 

Hogy ez a cél, ez a párt, ez a vezér ki legyen, azt a választók már nem racionális érveket mérlegelve, a különböző erők politikai programját és tetteit mérlegelve döntik el, hanem zsigerileg. Olyan képviselőket, polgármestereket, akik éveken át reggeltől estig az általuk képviselt városnak dolgoztak, és akiket ad absurdum még szerettek is az ott élők, egy pillanat alatt elsöpör egy új név, amelyet az okhlotika mérnökei küldenek a tömeg tudatába. Hogy az új, neki kitalált, nagy szakértelemmel legyártott bálványokra miért szavaz, azt megindokolni egyik szavazó sem tudja. 

Nem is kell, csak húzza be az ikszet. Aztán menjen haza, és négy éven át kussoljon.

A demokráciának addig volt értelme, amíg a szavazók a saját egyéni boldogulásuk lehetőségfeltételeire, ezen keresztül a család, a szűkebb közösség, a nép történelmi jövőjének esélyeire, azaz a közjóra való tekintettel, a választás szóba jöhető lehetőségeit és azok elképzelt következményeit mérlegelve, racionális döntés alapján szavaztak egyik vagy másik pártra, vezetőre. 

A tudatirányítás mai állapotában – látva a tudatipar óriási, irracionális befolyását az írás- és olvasástudatlan, mobiltelefonjához bilincselten felnőtt nemzedékekre – ilyesmiről már nem beszélhetünk.

A szavazók nagy része már nem a pártok programjain elgondolkodva, azoknak a közjóra kifejtett hatását mérlegelve dönt, hanem olyan hangulatok és érzelmek alapján, amelyeket a médiamogulok tudatirányító mérnökei korbácsoltak fel bennük. 

Hagyományos értelemben vett társadalomról tehát már nem beszélhetünk. Ez a történelem vége.

Hogy hogyan tovább? Fogalmam sincs. Csak magamról beszélhetek. 

Életemben többször rádöbbentem, hogy a társadalommal nem érdemes foglalkozni. Egyetemista koromban, a Kádár-rendszerben anarchista voltam. Úgy öltöztem, mint egy punk, jártam is ilyen bulikra, közben Bakunyint meg Stirnert olvastam, és ösztönpunk barátaimnak rendszeresen előadást tartottam arról, milyen az anarchista filozófia. 

Aztán rájöttem, hogy a helyzet reménytelen. Elmenten ugyanis egy anarchista csoport gyűlésére, és szakasztott olyan volt, mint egy KISZ-gyűlés. 

Később, még a rendszerváltás előtt, beléptem a Fideszbe. Hamar kiléptem, látva a felépülő, merevedő struktúrát. 

Néhány évvel ezelőtt megint érdekelni kezdtek társadalmi kérdések. Ennek az Európában zajló elmebaj, Magyarország függetlenségi harca volt az oka. Most ennek is vége. 

Vissza önmagamhoz.

Mindebben semmi drámai nincs.

Az ember érdeklődése állandóan változik. 

A történelem végén sincs ez másképp. 

Most fejeztem be Egyszer voltam című új regényemet, egy verseskötet kézirata is elkészült. A napokban kezdtem forgatni új természetfilmemet. 

Szóval én, köszönöm, megvagyok. 

Nem érdemes engednünk a boldogságunkból. 

Ezzel Arisztotelész is egyetértene, azt hiszem.

Forrás: A politika alkonya - Aki ellenáll annak, hogy etessék, az fasiszta - részletek