A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Elnökök

A rosszak és a még rosszabbak 2022. máj. 4.

Felvidéki magyar választópolgárként átéltük már néhányszor, milyen az, amikor a rossz és a még rosszabb között kell választanunk. Az átlagos szlovákok a választások idején nem, vagy csak ritkán érzékelik azokat a dilemmákat, mit jelent egy-egy jelölt személyének esetleges döntési helyzetbe juttatása.

Rossz és még rosszabb jelölt. Gyakoraltilag az összes államfő kiválasztásánál ezzel a dilemmával néztünk szembe, talán csak Michal Kováč és Rudolf Schuster esetében bízhattunk a köztársasági elnökben, mint a demokrácia intézményének letéteményesében. 

Aztán ott voltak azok az önjelölt világmegváltók, akiknek az említésétől minden jó érzésű embernek össze szorul a gyomra: Ivan Gasparovič – előbb kisebbik rosszként, majd két ciklus totális kreténkedésével igazi rosszakarónként –, Andrej Kiska igazi jóemberként, akit minden foglalkoztatott, de leginkább semmivel sem foglalkozott érdemben. Ott voltak azok is, akik helyett a fenti úriembereket megválasztottuk: Vladimír Mečiar, Róbert Fico és Maroš Šefčovič, akit épp Zuzana Čaputová győzött le.

És mi a közös ezekben az emberekben? Az, hogy magasról tesznek az ország lakosságának közel 10%-ára, vagyis a felvidéki magyarságra. 

A kampányban persze ígérnek fűt-fát, aztán jön a nagy pofára esés. Gašparovičot első ízben mi segítettük a Grassalkovich-palotába, ahogyan Andrej Kiskát és Zuzana Čaputová elnökasszonyt is.

És mi volt a hála? Nos, a hálában nem volt köszönet (hogy képzavarral éljünk). Aláírt nyelvtörvények, állampolgársági törvények, himnusz- és zászlótörvények, megerősített Beneš dekrétumok, módosított bírói kerületek. 

De most térjünk rá a jelenre, korunk dicső liberális nagyasszonyára, Zuzana Čaputovára, akivel már Igor Matovičnak is tele van a t... hócipője, de erről majd később. Emlékszem, amikor a későbbi elnökasszony kampánya folyt, többször is elméláztam, hogy ez a politikán kívülről jövő, a dolgok közepébe csöppenő szimpatikus hölgy honnan a fenéből kerített pénzt ilyen lehengerlő és profi kampányra. Az utóbbi finanszírozását most hagyjuk, megvannak azok az intézmények, amelyeknek a feladatuk ezen kérdések vizsgálata.  Sokkal érdekesebb lenne azt feltárni, hogy kik és hogyan építették fel a mindenki elnökasszonyának imázsát.

Mert bizony ez imázs, vagyis kép, amiről azóta sokszor lepergett a festék. Persze a kirakatba kitehető nagyívű gesztusokból nem volt hiány. 

Emlékszem, milyen eufória lett úrrá mindenkin a Gombaszögi Nyári Táborban, amikor az elnökasszony begrasszált hófehér ruhájában és mondott pár totálisan üres frázist (különösen az azóta tapasztaltak fényében üres szólamot!). Szelfik kattantak, a szemekben könnyek csillogtak a meghatódástól. De a lóláb már akkor kilógott. Az elnökasszony ugyanis az ő jó magyarjaihoz jött, mint anno Masaryk a millióival, épp csak üres ígéretekkel a tarsolyában.

Azóta elteltek évek, elmúltak az illúziók, és mára ott tartunk, hogy még a korábbi szövetséges, Igor Matovič is hamisnak és alattomosnak nevezte a köztársasági elnököt, akinél jobbat érdemelne Szlovákia. Ritkán szokás egyetérteni a korábbi miniszterelnökkel, de most igazat kell neki adnunk.

Bár Szlovákiában a köztársasági elnök munkaköre leginkább a hivalos rendezvényeken való mosolygásból és integetésből áll, na meg néhány törvény aláírásából (már ha a koalíció dűlőre tud jutni nagy nehezen bármilyen kérdésben is), mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a mindenféle kisebbségekért mély aggodalmát kifejező elnökasszony épp a legnagyobb lélekszámú közösség iránt maradt teljesen érzéketlen. Persze nincs min csodálkozni. Egy olyan országban, melynek jogrendje máig a kassai kormányprogramon nyugszik, semmin sem lepődhetünk meg. Csak bízhatunk abban, hogy az újbóli földelkobzások után nem támad kedve a rettegett dekértumok egyik-másik újabb passzusát is reaktiválni a mindenkori kormánynak, ami fölött a mindenkori köztársasági elnök ismételten szemet húny, ahogyan Európa szerencsétlenebbik, nyugati fele is. 

A lényeg, hogy a lebralizmus üres szólamai elhangozzanak a beszédekben, legyen, aki krokodilkönnyeket hullat, és legyen, aki aggódik a magyarországi „aggasztó helyzet” miatt.

Addig meg maradnak a drukker- és diáklányverések, az újságírók kivégzései, az űrből is látszó korrupció és a politikusbűnözők bevédése. 

Mert Szlovákiában így dukál: csak az számít, hogy a külföldi barátaink – Párizs, Moszkva, Brüsszel (korszakonként változik) – megismogassák az ország buksiját. És akkor végül is kit érdekel 6-700 000 magyar?

Forrás: webnoviny.sk, P7

Nyitókép: TASR