ZSÍR

A szaloncukor története 2025. dec. 24.

A szaloncukor őse, a fondantcukor francia találmány, a mai formájában ismert, díszesen csomagolt édességet a 19. század eleje óta kizárólag mi, magyarok készítjük. Ez a fára akasztható csemege annyira egyedi, hogy ha külföldön találkozunk vele, az szinte garantáltan Magyarországról érkezett, vagy az ott élő magyarok honosították meg.

A szaloncukor ősének tekinthető fondant első írásos emléke a 14. századból származik. Népszerűsége fokozatosan nőtt. A 17. században egy Berlinbe települt francia cukrász ismertette meg a németekkel ezt a csemegét.

Hogyan került Magyarországra? A fondantkészítés tudományát végül a 19. század elején betelepülő német cukrászmesterek honosították meg a magyar nyelvterületeken is.

Bár azt nem tudni pontosan, mikor nevezték először „szaloncukornak”, az biztos, hogy a 19. század közepére már elmaradhatatlan kelléke lett a polgári otthonok karácsonyfáinak.

Akkoriban a szaloncukor készítése még kőkemény fizikai munka volt. Kisüzemi körülmények között, szabad tűzön, hatalmas lábasokban főzték a cukormasszát. A folyamat precizitást igényelt, hiszen a fondantot többször hűtötték, majd újra melegítették, ízesítették, végül kézzel formázták és csomagolták.

A nagy áttörést a 19. század vége hozta el. 

Az első professzionális fondantkészítő gépeket először a Stühmer csokoládégyár és a Gerbeaud cukrászda állította munkába, megalapozva ezzel a szaloncukor tömeges gyártását.

Sokan nem ették meg, hanem éveken át félretették a következő ünnepre, mások csak a papírt tartották meg, és a következő évben a maguk által
készített édességet csomagolták bele.

A kiegyezés utáni Budapesten a szaloncukor készítése valóságos művészetté vált. A neves fővárosi cukrászmesterek számára presztízskérdés volt, hogy rendelkezzenek egy saját, féltve őrzött, „titkos” recepttel. Ez a versenyszellem, kiegészülve a generációkon át öröklődő családi fortélyokkal, elképesztő választékot eredményezett.

De milyen ízeket kóstolhattak dédszüleink? Bár a mai sós-karamellás változat még ismeretlen volt, a kreativitásban akkor sem volt hiány. A legnépszerűbb korabeli ízek közé tartoztak a meggyes, málnás, epres és narancsos zselék, a krémes fondantok, a diós, a mogyorós és a mandulás különlegességek, melyeket gyakran mézzel édesítettek. A feketekávé-kivonattal ízesített darabok és a sűrű kakaós töltelékek már akkor is közönségkedvencek voltak. De olyan különlegességek is asztalra kerültek, mint a marcipános, a likőrös, sőt a rózsavízzel vagy ibolyával illatosított szaloncukrok is. 

Ez utóbbi állítólag Sissi királyné egyik nagy kedvence volt. 

A sűrű, édes gesztenyemassza pedig már a 19. század végén is az ünnep elengedhetetlen része volt.

Így a karácsonyfa alá lépve akkoriban is ugyanolyan nehéz volt a választás, mint napjainkban – a bőség zavara már a Monarchia idején is a magyar karácsony része volt.

Nyitókép: Család 1932-ből (kép forrása: Fortepan, Kurutz Márton)