ZSÍR

A Szomorú vasárnap és a komáromi fiú története 2026. jún. 16.

Az „öngyilkosok himnuszaként” elhíresült világsláger szerzője, Seress Rezső, születési nevén Spitzer Rezső, 1899. november 3-án látta meg a napvilágot Budapesten, egy zsidó család törvénytelen gyermekeként.

Édesanyja későbbi házasságkötése után Komáromba költözött. Seress nem fejezte be a középiskolát, helyette Rákosi Szidi színitanodájában próbált szerencsét a fővárosban.

Az első világháborús frontszolgálat után pályakezdő színészként alig jutott lehetőséghez, ezért visszatért a már Csehszlovákiához csatolt Észak-Komáromba, hogy teljesen a zenének szentelje magát. A Tiszti pavilon pincéjében működő bár zongoristájaként dolgozott, emellett a Moderna moziban élőben festett alá zenei kísérettel némafilmeket. Legelső slágerét, a „Még egy éjszaka...” címűt is itt komponálta 1924-ben. Zenei szárnypróbálgatásait Schmidt Viktor, a helyi dalegyesület és munkásdalárda későbbi karnagya mentorálta. Seress gyakran az Erzsébet-szigeten sétálva talált ihletet a zeneszerzéshez. Tehetségének köszönhetően hamarosan az anyaország legelismertebb dalszerzői és szövegírói között kezdték emlegetni.

1929-ben visszaköltözött Budapestre. Előbb a Kukorica csárdában, majd a Kulacs vendéglőben lépett fel. A játéka akkora vonzerőt jelentett, hogy a vendégek többsége kifejezetten miatta látogatta a helyeket. 

Bár a mindössze 156 centiméter magas, remek humorú „kis Seress” távol állt a klasszikus férfiszépségtől, mégis a korabeli Budapest egyik legvonzóbb asszonya lett a felesége, Jászonyiné Helénke, aki egy jómódú katonatisztet hagyott el a művészért.

Seress 1933-ban vállalta el Jávor László versének megzenésítését. Ebből a közös munkából született meg az egész világot meghódító remekmű, a „Szomorú vasárnap”. A rendkívül bánatos, melankolikus hangvételű dal azután került a sajtó és a közvélemény érdeklődésének középpontjába, hogy egy öngyilkosságot elkövetett cselédlány holtteste mellett megtalálták a zenemű kottáját. Majd egy pénzügyminisztériumi tanácsos egy taxiban fejbe lőtte magát, s búcsúlevele mellett a Szomorú vasárnapot találták. A hazai és a nemzetközi média is felkapta az esetet, és a dalt az öngyilkosok himnuszaként bélyegezte meg. A szerzemény végül 140 országba jutott el, és 28 nyelven adták elő.

A második világháború előszele, majd kitörése Magyarországon is meghozta a zsidótörvényeket. Seressnek munkaszolgálatosként kellett bevonulnia, ahol fél veséjét egy német tiszt szétrúgta.

Életét végül a saját világhíre mentette meg egy egészen filmszerű fordulatnak köszönhetően. Seress visszaemlékezései szerint egy nap egy fekete Mercedes gördült be a táborba, amiből egy elegáns, magas rangú tiszt lépett ki. A katona azt mondta a társainak, hogy saját kezűleg akar végezni a zeneszerzővel, ám ez csak álcázás volt. Amint kettesben maradtak, tiszta ruhát adott a zeneszerzőnek és rejtegetni kezdte. Kiderült, hogy a tiszt korábban Budapesten járt, ahol hallotta Seresst zongorázni, és a munkaszolgálatosok között felismerte a zseniális művészt.

Bár a frontról megmenekült, 1945 áprilisának végén teljesen elgyötörten és lelkileg összetörten érkezett haza. Édesanyja és nevelőapja nem élték túl a holokausztot, felesége pedig egy másik férfi oldalán keresett boldogságot. A háború borzalmaitól megviselt Seress belenyugodott a helyzetbe. Helén azonban később megszakította a kapcsolatot a szeretőjével és visszatért hozzá. A zeneszerző nagylelkűen megbocsátott feleségének, és onnantól kezdve soha többé egyetlen szót sem ejtettek a félrelépésről.

A háború után Seress visszatért a Kulacs vendéglő zongorájához. Tehetségét jól illusztrálja a világhírű karmester, Otto Klemperer a Kispipa fogadó vendégkönyvbe írt német nyelvű bejegyzése: „Nem muzsikus, csak zseni.”

Annak ellenére, hogy külföldi jogdíjaiból több százezer dolláros vagyon gyűlt össze egy amerikai bankban, Seress rendkívül szerény körülmények között élt. Soha nem utazott ki a pénzért, a későbbi politikai rendszerben pedig erre már esélye sem maradt. Az 1948-as kommunista fordulatot követően a kultúrpolitika végleg a perifériára szorította. Az 1950-es évek végétől a Kispipa vendéglőben zenélt, mígnem 1967-ben nyugdíjazták.

Élete utolsó időszakában teljesen bezárkózott, a fellépések elmaradásával céltalanná váltak a mindennapjai. 1968-ban, 69 éves korában úgy döntött, véget vet az életének, és levetette magát lakása erkélyéről. A zuhanást csodával határos módon túlélte, és eszméletlen állapotban szállították a MÁV-kórházba. A kórházi ágyon, január 12-én a gipszét tartó dróttal megfojtotta magát.