A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
291628320 586538672987820 5594000574426082291 n

Aki egész népét tanította! 2022. júl. 20.

Böszörményi Pistának, utószor!

Kidőlt az ezeréves nógrádi tölgy az egyre ritkuló palóc erdőnkben. Pedig hittük, reméltük, kidönthetetlen. Olyan mélyek voltak a gyökerei, hogy sem vihar, sem ember nem bírt azzal. Csak a Teremtő. Neki pedig oka van rá. Maga a Teremtés. 

Böszörményi István, a mi Pistink, az örök tanár, a múlt ismerője, aki úgy égett mint a történelem maga, oly hőfokon, elment. 

Maga volt a tudás fája, amiről mindenki szakíthatott egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt. De árnyékában is védett. Olyan régen ismerem már, hogy magam is megőszültem közben. A rendszerváltás éveiben, közösen jártuk az úttalan utakat itt Nógrádban, amikor még hittük, változtathatunk valamin. Nem volt 48-as megemlékezés, trianoni gyászbeszéd, Szent István-i magasztosság nélküle. Nem voltak irodalmi estek, történelmi séták, Csemadok-konferenciák az ékes, nagy tudású elmélkedései nélkül. Sokszor vittük együtt az igét, a jövőt, a reményt a kis emberek tanácstalan hétköznapjaiba. 

Végül minden jóakarat mellett úgy néz ki, a tanácstalanság megmaradt. S a remény? Nem rajtunk múlott. Aki egyszer kezet fogott vele, az más ember lett, lehetett volna. Ez a szikla kerül most végleg az örök sírkertbe, az égi nagy katedrálisunk sarokköveként, ahol a kő marad. Csak a kő marad. 

Számtalan beszélgetéseink, tanácskozásaink, ünnepeink főszereplője, a csemadokosok nagy családjának egyik legigazabb, legműveltebb tagja, most végleg elnémul. 

A közösség is vele némul egy kicsit. Egy kicsit? Vajon ki lép, ha lép, a helyére, s lehet-e?  Az örök katedrán állva, vigyázz ránk Pisti, ha lehet ilyet kérni. 

Amit itt hagytál örökül, nemcsak emlék, maradék kenyér, egy korty víz. Amit itt hagytál nekünk, az a megkérdőjelezhetetlen emberség, ami voltál, vagy és leszel. 

Úgy éltél, csendesen , ahogy a rügyek a tavasz leple alatt egyszerre csak virágokká nemesülnek. És úgy is távoztál csendesen, némán, méltósággal. Mint ahogyan a vigyázó Isten,  hallgatagon ott áll mögöttünk, de mindig tudjuk, hogy ott van. Mindent köszönünk és őrizzük emlékedet, amíg élünk, amíg vagyunk. Amíg lehet. Ez minden, amit ígérhetünk. 

Legyen neked könnyű a föld, és ragyogó a menny! Menj! Isten veled, Tanár úr!



Hrubík Béla