Akik a szívünkben élnek tovább... 2024. nov. 1.

Párszor „üresjáraton” pörgöm: a múltra gondolok. A gyönyörű, gondtalan gyermekkor, a szeretteim óvó közelsége, a védőburok, az a biztonságérzet.

Aztán felsejlenek kamasz- és diákkorom állomásai. Sosem voltam problémamentes egyéniség. Valamilyen formában vonzottam a konfliktushelyzeteket, ami mára is megmaradt.

Bár jócskán „szelídültem”, mivel rájöttem, nem sok értelme van a többnyire magányos szélmalom-harcoknak és kamikaze-küldetéseknek. A sötét oldal dalnokai sosem győzedelmeskedhetnek felettem, és nem állok be közéjük, de pár dolgot már rezervával veszek és kezelek.

Előtérbe kerültek olyan emberek és aktivitások, akik/amik szeretetet, pozitívumot tudnak csempészni az életembe. Akik akkor is kitartottak mellettem, amikor tragédiák sorozatát kellett átvészelnem: halálesetek futószalagon, szinte minden hozzátartozóm és barátom távozott a túlpartra. Sokszor felteszem magamban/magamnak a kérdést: miért? Miért pont én maradtam? Talán okkal.

Választ nem kapok rá, csupán variálgathatnék magamban/magamnak, és az önsajnálat mocsarába süllyedhetnék, ami előfordult ugyan, de eddig mindig volt valaki és valami, amolyan agónia-kirántó.

Megtanultam hálásnak lenni a Teremtőnek, mivel olyan párt, csodálatos nőt vezérelt mellém, aki elfogad és szeret.

Akiért érdemes tovább taposni a járatlan ösvényeket, megküzdeni a napi problémák sokaságával. És feltételek nélkül viszont szerethetem! Nagy dolog ez!

Irtózatosan nehéz feldolgozni egy-egy előrement szerettünk elvesztését, szinte lehetetlen, csupán próbálunk megtanulni élni nélkülük, óriási hiánnyal a szívünkben, a lelkünkben.

Arra szeretném ösztökélni a kedves olvasót, aki hasonló cipőben jár/t valaha, sose szégyellje kibeszélni a lelkén ejtett sebek fájdalmait, mert enyhülést tapasztalhat! 

Sírjon, ha kell! Beszéljen, csak beszéljen!

Akinek jót tesz a sírkertben történő emlékezés, a virágok és a mécsesek elhelyezése, tegye azt! Egyénfüggő: ne legyen előírt dolog, hogy ma kötelező, nem! Semmi sem az. Válasszunk akár egy otthoni mécsesgyújtást halk zene kíséretében, ami jobban esik testünknek, lelkünknek!

Találjunk olyan elfoglaltságokat, amelyek lekötnek. Személy szerint az írásban, a barátnőmmel és családjával eltöltött időben, aktivitásokban, nagy sétákban, túrákban, fizikai munkában találtam meg azokat a tevékenységeket, amik segítettek, segítenek a mai napig.

Eszembe jut Morovič Lajos főszerkesztő ábrázata, aki bár szintén távozott az élők sorából, mindmáig a legjobb komáromi újságíró: amikor először bekopogtam a szerkesztőségébe pár kézirat kíséretében. Beleolvasott, leültetett és főzött egy kávét, cigivel kínált. Konstatálta: nem rosszak, de publikálás előtt kicsit le kell szelídíteni, mert elég sajtópert aggattak már rá a kóklerek.

„Gyere vissza holnap, addigra átvariálom! És pusszantom anyut!”

- mondta kacsintva.

Hiányzik! Lajos is! Meg az igazság keresése, a gazság háttérbe szorítása, legalább a próbálkozások! A mindennapos telefonbeszélgetések vagy a szerkesztőségben történő eszmefuttatások. Sokat adtak, tagadhatatlan!

De napestig folytathatnám a sort, sajnos! Ki és miért hiányzik?!

Talán Morovič Lajos főszerkesztő egyik mondatával zárnám az írásomat, ami akkor hangzott el, amikor tudomást szerzett szüleim tragikus haláláról, és ezt minden P7-olvasónak is ajánlom, bár lehet, sovány vigasz! Nekem nagyon jól esett!

„Isten mindig a legnehezebb csatákat a legjobb harcosainak adja...”

Nyitókép: pixabay.com