POSTALÁDA

Akkor azok a liberális emberek, akik éjjel-nappal elfogadást és szeretetet hirdettek, szinte azonnal táncolni kezdtek Kirk sírján 2026. júl. 21.

Általánossá vált, hogy az emberek nyíltan ünneplik politikai ellenfeleik halálát.

A modern világ jelentős része közönyössé vált az emberi tragédiák iránt. Az emberek folyamatosan szembesülnek a közösségi oldalakon az erőszakos és a természetes halál borzalmával: háborús övezetek, balesetek, terror­támadások, katasztrófák, haldokló gyermekek és felnőttek képei váltják egymást az idővonalakon. Azonban gyorsan átpörgetett tartalomként fogyasztva, két mosóporreklám és egy aranyos kiscica között a legszörnyűbb katasztrófák is elvesztik a hatásukat, az ember úgy lép át rajtuk, hogy sem felfogni, sem feldolgozni nincs ideje a látottakat. A modern ember ha el nem feledkezett is róla, nem nagyon akar saját halandóságára gondolni, s talán ez az egyik oka, hogy sokan rendkívüli érzéketlenséggel és kegyetlenséggel reagálnak, amikor olyan ismert személyek halnak meg, akikkel nem értettek egyet.

Az utóbbi években szinte minden egyes alkalommal, amikor konzervatív közéleti személyiségek halálhíre jelent meg az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban, azonnal ellepték a közösségi oldalakat az ünneplő vagy éppen gúnyos üzenetek.

Ez a legszélsőségesebben talán Charlie Kirk meggyilkolása után nyilvánult meg. Akkor azok a liberális emberek, akik éjjel-nappal elfogadást és szeretetet hirdettek, szinte azonnal táncolni kezdtek Kirk sírján. Ez egyrészt abból fakad, hogy az ateista világnézettel átitatott vagy felszínesen keresztény kultúrákban az emberek nem érzik a halál súlyát. Másrészt abból is származik, hogy a baloldal annyira démonizálja azokat az embereket, akik nem osztják a világnézetüket, hogy teljesen dehumanizálják őket.

Július elején két prominens konzervatív politikus is váratlanul elhunyt: Ann Widdecombe korábbi brit konzervatív minisztert saját otthonában gyilkolták meg, Lindsey Graham amerikai republikánus szenátor pedig éppen Kijevből tért haza, amikor elvitte egy szívroham. Mindkét esetben a hír éppen csak megjelent, már megindult az ünneplés: a gúny és a gyűlölet kommentfolyama árasztotta el a közösségi oldalakat.

Widdecombe egész életében szigorú konzervatív politikus volt, aki egy centimétert sem engedett a nézeteiből: ellenez­te az abortuszt, a melegházasságot és az eutanáziát. Több aktivista örömét fejezte ki a halála felett, és sokan csak a jelentős felháborodás hatására törölték az ünnepi hangvételű posztjukat. Egy korábban képviselőjelölt munkáspárti aktivista például arról írt az X-oldalán, hogy reméli, a politikus fájdalmas halált halt.

Lindsey Graham republikánus politikus váratlan halálhíre után is széles körű ünneplés kezdődött, a szenátor a kemény amerikai külpolitika bajnokaként sok ellenséget szerzett. A hetvenegy éves Graham gyakran volt gúny tárgya a közösségi oldalakon, mivel soha nem házasodott meg, a „toleráns” kórus azzal vádolta, hogy biztosan meleg. Graham egyetemista volt, amikor a szülei váratlanul meghaltak, így ő nevelte fel a nála jóval fiatalabb húgát. 1995 óta szolgált a kongresszusban először képviselőként, majd szenátorként, és ugyan nézetei megosztók voltak, a szenátorok körében népszerűségnek örvendett, mert kedves és barátságos ember volt. Amikor elhunyt, több baloldali aktivista ünnepelni kezdett: Ana Kasparian újságíró arról írt, milyen boldog, hogy Graham halott, egy Jesse James Rose nevű transzaktivista pedig azt posztolta, hogy a politikus „nyugodjon a pokolban”.

Általában azzal védekeznek az ilyen posztok megosztói, hogy az illető konzervatív „intoleráns” vagy „gyűlölködő” volt, ezért még halálában sem érdemel tiszteletet. Ez a gondolkodás megmérgezte az online kommunikációt, s az Egyesült Királyságban és különösen az Egyesült Államokban átitatta a közéletetet. Kérdés, mi lesz egy társadalommal, amelynek tagjai már csak méltatlanul tudnak búcsút venni a politikai ellenfeleiktől.

A szerző a Mandiner munkatársa