7832

Áldott keresztjeink 2024. márc. 29.

Az alábbiakban Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet teológiatanára, a Budapest-Angyalföldi Szent Mihály Plébánia papi közösségének tagja ünnepi írását olvashatják.

„Már százszor megbeszéltük, hogy Jézusnak jobban fájt!” – a súlyos beteg, fájdalmaira panaszkodó feleségét eligazító jámbor öreg bácsi nyilvánvalóan nagyon szerette Jézust, szavai mégis inkább bizarr borzongást, mint őszinte megrendülést váltanak ki bennem. A skolasztikus teológia valamikor könnyű logikával érvelt e szemléletmód mellett: a fájdalom mértéke végül attól függ, ki szenvedi el, így minden kétségen felül áll, hogy a legmagasabb rendű ember, az istenember szenvedése minden emberi szenvedés közül a legsúlyosabb. Hát igaza lehet Schopenhauernek, aki szerint például a zaj elviselésének képessége fordítottan arányos az intelligenciával (vagyis: minél intelligensebb valaki, annál nagyobb szenvedést jelent neki a zaj elviselése)? Kizárt. Ez a néha talán kívánatos, de kellő távolságból szemlélve megmosolyogtató elitizmus idegen az evangéliumtól.

Az evangélium azt tanítja nekünk, hogy

nincs olyan mérleg, amelyen bárki méltó módon megmérhetné a másik ember szenvedését, hogy aztán nemesebbnek vagy alávalóbbnak, értékesebbnek vagy értelmetlenebbnek rangsorolja.

Jézus szenvedése sem úgy vonzza a tekintetünket, mint ahogyan egy horrorfilm vagy egy brutális akciófilm babonázza meg a kíváncsi érzékeinket; nem a fájdalmának mértéke, hanem elszenvedésének indítéka emeli azt minden emberi szenvedés legbecsesebbikévé. Hogy maga Isten vállal általa közösséget a szenvedő emberrel, azt jelenti, hogy nem féltékenység vagy függőség, nem gyengeség vagy kényszerűség motiválja, hanem az „ingyenes” (François Varillon értelmezése szerint ez azt jelenti: hátsó szándék nélküli) szeretet.

Jézus keresztjét és a mi keresztjeinket egymással szembeállítani haszontalan félreértés. Mennyivel felszabadítóbb Vas István Via Appia című versében a nem a hitükért, nem védtelenként megfeszített szabadságharcos rabszolgákat megidéző, finoman provokatív kérdést hallani:

„És azt hiszed, a keresztjeiket nem őrzi a kereszt?”

Nemcsak azt tudatosíthatja egy ilyen kapcsolás, hogy Jézus keresztje minden ember, minden kor és kultúra és karakter számára megteremti és felkínálja a megváltottság lehetőségét, hanem talán azt is, hogy minden olyan emberi reflexió, szellemi és érzelmi erőfeszítés, amely közelebb segít az emberi szenvedés titkának, drámájának és potenciális jelentésének megértéséhez-megragadásához, az evangéliumi tekintetet élesíti a szemünkben.

Jézus útja, hogy a „sebei szereztek nekünk gyógyulást”, egészen eredeti választás, „abszolút első kiadás” – legalábbis ahogyan az Isten „szenvedő szolgájáról” szóló, ószövetségi (izajási) próféciát a maga személyére szabja. De azért van ennek az intuíciónak előzménye a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáskincsen kívül is. Platón veti fel Krisztus előtt jó négyszáz évvel: az igaz ember igaz voltát a gonoszok majd úgy tesztelik, hogy „megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik…” A gondolkodó (filozofáló) ember szinte vallásos ambíciója igen gyakran (az eleai Zénóntól Szókratészen és Platónon át Heideggerig) a minden körülmények között értelmet hordozó halál – s így valójában a minden körülmények között értelmet hordozó élet megtanulása és megtanítása volt.

A halál elkerülhetetlensége személyes kihívásának való megfelelés érlelheti meg az embert arra, hogy az élet minden egyes pillanatának egyszeriségét és megismételhetetlenségét derűvel és szeretettel elfogadja, és így minden egyes pillanatot valódi élettel töltsön meg

– Karl Rahner Heidegger által is inspirált intelmei (minthogy mindezt mintaszerűen éppen Jézus életodaadó gesztusában fedezi fel) szépen teszik fel az evangéliumi koronát az ősi emberi bölcsességkeresésre.

A filozófusok tanúságtétele mellett hasznos és felemelő lehet felfedezni a kultúra más területein termett vallomásokat is. Bár minden minősítés ízlésalapú és szubjektív, megkockáztatom, hogy a legszebbek közül valók azok (az Olvasó rákereshet majd Alan Parker Madárka című filmjére vagy Marco Masini olasz énekes-dalszerző Frankenstein című dalára), amelyek arról mesélnek, hogyan szelídíti meg egy barát szenvedésének tolakodó dörömbölése azt, aki a maga épségének és védettségének biztos tudatában először idegenül, már-már érzéketlen elzárkózással szemléli őt. Hogyan születik meg bennük és közöttük a sorsközösség, a megváltott, feltétel nélküli szeretet szakrális miliője.

Magyar Kurír