ZSÍR

Almásy Gergely: A jó alvás morfológiája 2024. szept. 10.

Friedrich Nietzsche nagyon találóan úgy fogalmazott, hogy a görögök a létről alakított titkos tanításaikat kimondják, de egyidőben ugyanakkor el is hallgatják isteneikben. 

Ezt a stílust nagyon jól elsajátította a német filozófus, aki hasonlóan cselekszik, mikor Zarathustrájának adja át tanításait. Szándékosan csendben, elhallgatva szólal meg, bölcs tanítóként, mértékletesen és ékes szólásba bújtatva nyilvánítja ki saját igazságát. Rejtőzködik a szavak mögött, és vár azokra, akiknek száma a legkevesebb és talán még meg sem születtek. Ők azok, akik követni tudják és legyőzik magukban a tragikus korlátokat, hogy emberfeletti emberré, vagy más fordításban emberebb emberré váljanak. Ez a társaság már nem énekel himnuszokat és nem költ dalokat sírás és nevetés közben messzi erdőkben, mert fülük már kinyílt és képesek meghallani az „antikrisztusi jó hírt”. Ugyan fejüket magasan hordják, de tekintetüket igazából már nem tudják nagyra emelni. Látóterükből eltűnt az ég, amire fel tudnának tekinteni és amúgy is, szemük már elveszítette a messzire látás képességét. 

Ezen a ponton már minden homályos, és mivel nem lehet élesen látni, érdektelen és unalmas. 

Pont ilyen a történelem, amit megtanultak már meghaladni és kezdeteit többé nem keresik. Felesleges tovább rákként hátrafelé nézni és előrefelé haladni, hiszen a konklúziót már magukévá tették: Prótagorasz tanításával 2500 évnyi félreértést tudtak átugorni. Ha az ember gondolkodása tényleg Platón barlangjában született, az emberfeletti emberé (homo mensura) minden bizonnyal Prótagorasz műve. Az előbbinek önmegtagadásban kell folyamatosan élnie, igazságokat kell felfedeznie, szorongania és rettegnie kell, az utóbbi viszont ezzel ellentétben nem állít fel magának normatívákat, szigorú szabályokat. Mindkettőjük célja viszont ugyanaz.

Nem más, mint a nyugodt alvás. 

Hiszen amiért az ember egész nap küzd, azt az emberfeletti ember minden különösebb erőfeszítés nélkül éri el. Nyugodtan aludni pedig csak azok tudnak, akik az erényt elutasítják, hiszen az erények fölött őrködni is kell. Mindegy, hogy nappal vagy éppen éjszaka van. A műszak huszonnégy órás. 

De míg az ember napközben szenved a kialvatlanságtól, mit művel az emberfeletti ember, aki mindig irigyletten kipihent, üde és derűs? 

Egyszerű a válasz: 

henyél és lustálkodik. 

Engedi, hogy a napfény sugarai fénnyel borítsák be. Engedi, hogy a föld lehetővé tegye számára a biztos talajt lába alatt. Engedi, hogy az életben rejlő végtelen vitalitás erővel ruházza fel és önként vállalt korlátai között kibontakoztassa saját akaratát. Mindezt teszi úgy, hogy érvényt szerezzen az életben énjének és kiteljesítse, diadalmaskodjon a világon, ami - Schopenhauer után mondva - akarat és képzet. Nem napot lát immár, hanem szemet, ami napot lát és nem földet érint, hanem kezet, ami földet érint. Az ember ezzel ellentétben keresi a nap és a föld mögött meghúzódó racionális magyarázatokat és kauzális összefüggéseket. Éppen ebben rejlik nyugtalansága és alvás zavara, hogy nem találja a végső igazságot, mert annak mindig csak egy-egy állomásához ér el. Ezek az ok-okozati láncok a végtelenbe vezetik, amit képtelen megérteni, de még inkább képtelen elfogadni. A morál és logika terén is ezzel áll szemben, amit igyekszik saját életében finomítani és applikálni, persze a legszigorúbb elvek mentén. Ennyi elfoglaltság közepette hát ne csodálkozzon, hogy nincs ideje pihenni. 

Mestereik talán levették szemüket egy pillanatra is az igazságról? Megtörtént talán egyszer is, hogy az égről letekintettek maguk elé a földre? 

Nietzsche szerint Szókratésztól tanulták annak képességét, hogy mindent elemeire bontsanak, ami az életből következik. Ezt a metódust meg is nevezték: 

diairetikus. 

Vagy újabban – sokkal divatosabban – racionálisnak is mondják. 

Ezen a szűrőn semmi nem jut át, ami esetleg megfoghatatlan, amibe az ember megnyugodva el tudja helyezni saját életét. Sapere aude! Így kiált fel egy másik filozófus és Isten meghal. Manapság már nem kereszttel ölnek, hanem szavakkal. Ez volt a feltétele annak, hogy ennyi év után az ember végre tisztán lásson, más szóval objektíven és képzeteinek kicsapongásaival ne ostromoljon tovább zárt kapukat, mert már úgy sem fognak kinyílni. Az utolsó ember így zárta kívülre a metafizikát és egyidőben pontos határait is megszabta, hogy tudja meddig mehet el. Többé már nincs mámoros kicsapongás és bolyongás. Az évszázadok labirintusából kijutott az utolsó ember is. 

Dionüszosz ezzel végleg elbukott.

Sokszor hallani, hogy nihilista világot élünk. De a régóta vágyott emberebb ember helyett nem inkább az inverz utolsó ember született meg ebben a nihilista légkörben? 

Nietzsche ugyan elszakította a földet az égtől és a tekinteteket a puszta életre szegezte, de ezzel nem teremtett meg önmagán túlmutató kvalitásokat. A trónról ugyan letaszítatta az évszázadok urát, de helyét nem a puszta élet vette át, hanem maga az egyes személy. Az emberebb ember nem népesítette be a földet. Ha létezik is, csak erdők mélyén, barlangok sötétjében, hegyek hidegében. Mindenképpen távol a szemek elől. Az inverz – magából kiforduló – utolsó ember viszont elterjedt. Felszabadult, megértette a változást, de erejét maga ellen fordította, mert megelégedett a puszta mámor nélküli valósággal. Belehelyezte magát az objektív létezésbe és többé nem törődik azzal, hogy egyet hátralépve távolról szemlélje az életet. 

Nem követ már sem istent (Dionüszoszt), sem embert (Szókratészt). Egyedül amit mérvadónak ismer az saját önteltsége. 

Az életet erőszakolja és folyamatosan kizsákmányolja, meglopja. Ők azok, akik szüntelenül korrumpálnak és a hedonizmus jegyében elpusztítanak mindent. Számukra a múlt is elveszítette jelentőségét és az elmúlás rettenetes volta sincs rájuk hatással. Csak a jelenben élnek, ahol zavartalanul tudják tekintetüket elfordítani saját halandóságukról, de nem azért, amiért az emberfeletti ember teszi az örök visszatérés érdekében, hanem mert a puszta jelennél nem látnak tovább. Lakhelyük így csakis a pillanat és nem maga az élet!

Nietzsche gondolkodása azért hatalmas reveláció, mert gondolatai nem a halál jegyében születtek. Teljesen vitálisak, mert nem a túlvilágiaskodás vezérli, hanem maga az élet, amiben az örök visszatérés jegyében belehelyezi magát és szétüvölti a világban jelszavát: 

memento vivere! 

Ezzel ébreszti fel a holtakat. Felszólítja őket, hogy éljenek, az helyett, hogy az önmagán túlmutatót keresnék egy életen át. Máskülönben marad a moralizálás, az erényeskedés. Más szavakkal a rossz alvás. 

De érdemes követni ezt a felszólítást? Memento vivere? 

Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.

nyitókép: pinterest