ZSÍR

Almásy Gergely: A történelem mint a múlt börtöne 2024. ápr. 4.

Jelen tanulmányban elhangzottak semmi újat nem kívánnak mondani. Nem célja épiteni a tudományt, világot, történelmet, sokkal inkább törekszik épp az ellenkezőjére: a felsoroltakat leépíteni és más megvilágításba helyezni. Az helyett, hogy a jövőre helyezné tekintetét és így fordulna a jelenhez, a múltra koncentrál és a történelmi gondolkodást mellőzve meg meri hallgatni a már rég elfeledettek mondanivalóját.

Vissza kívánom nekik adni a szót, hogy kiszabaduljanak abból a szorításból, amit én a történelem börtönének nevezek. Ebben a bezártságban már rég elfeledettekké váltak és meg lettek fosztva régi méltóságuktól. Nem hallgat már rájuk a jelenben élő ember, mert - korszerűen mondva - meghaladottá váltak. Mivel újat már nem tudnak mondani, szavaiknak nincs súlya, így a tudományos történetírás áldozataivá válnak és jelentőségük csak annyiban áll, amennyiben adatokká, tényekké tudnak változni. A tudományos világ ha a múlthoz nyúl csupán egy cél vezérli, hogy mindenből történetet tudjon csinálni. Az újkor története, középkor története, filozófia története, biológia története, vallás története stb. A példákat naphosszat lehetne sorolni. Ismerjük jól az objektív szellemet, ami ezekben a munkákban uralkodik. Csak semmihez hozzá nem nyúlni! Semmit fel nem venni! Semmit meg nem tanulni! Csak nézni és jegyzetelni, nehogy a tudós legnagyobb félelme, azaz saját személye belekerüljön a munkába. Önmagától óvja művét és olyan valóságot épít, ami csak akkor nyeri el egyediségét, ha ő nincs benne. Ez általános jelenség ma. Mindenből kihúzzuk magunkat és csak nézelődünk. Semmibe sem merünk belekóstolni, hiszen az lehet akár a mindentudás almája is, aminek elfogyasztása után esetleg ráébredhetünk saját halandóságunkra. Nietzsche ezt úgy mondta, hogy attól hogy van tudásunk a műveltségről, még nem válunk művelté. Ehhez ugyanis az szükségeltetik, hogy ne csak halmozzuk az ismereteket, hanem éljünk is vele. De a tárgyi tudás ma mindennél többre van értékelve. Nagyon szépen le tudjuk írni a dolgokat a valóságban. Gyönyörű szaktudással beszélünk, választékosan mint a szofisták és ez mellett rettentően unalmasan, mint az analitikus filozófusok. Ez a tudomány nyelve. Mindenről csak beszélünk, leírunk, elemzünk az helyett, hogy beszéd helyett a szánkat arra használnánk, hogy azt az almát végre megkóstoljuk és eggyé váljunk valamivel, amit csak eddig nézegettünk és méregettünk. Ez vezetne egy valódi műveltséghez, ahol a tárgyi tudást háttérbe szorulna és csak eszközként alkalmaznánk a valódi tudás eléréséhez, amit Goethe nagyon jól módszeres ismeretnek nevezett. Minden más csak semlegesség és szenvedélytelenség: üres élet, éppen olyan amilyennel a jelenkorban találkozhatunk.

A fent elhangzott rövid bevezető után érdemes néhány szót szólni a jelen iromány létrejöttéről. Évekkel ezelőtt íródott. Eddig az íróasztal fiókjába volt száműzve, de némi átalakítással és korrekcióval jobbnak láttam közölni, hátha valakinél megértő fülekre talál és a kedves olvasót gondolkodásra sarkallja. Ahogy a legelején elmondtam, semmi újat nem szándékozom közölni. Mindenki számára ismerősek lesznek a lenti gondolatok, mégis ezekkel - a mondhatni divatmúlt megközelítésekkel - szeretném más szempontból bemutatni a jelenkori világ néhány alapvető problémáját. Meggyőződésem, hogy mivel a jelenkori ember történelmi dimenzióba helyezi magát, minden értékvesztetté válik, hiszen a múltal alkotott - korábban szoros - kapcsolat vitalitása elveszik és a múlt kizárólag a történelemben él tovább, ami mindig távol fog állni az embertől, hiszen - a szórakoztatást leszámítva - csak tudományos kapcsolata lehet a jelenkorral. Kutatható, dokumentálható, leírható, de az ember cselekvőképességére egyáltalán nincs hatással, mert ilyen formában semmit nem tartalmaz amihez az embernek igazodnia kéne. Kilúgozódott és élettelen, mindaddig amíg a történelem börtönéből ki nem fog szabadulni.

Ha vetünk egy pillantást a nyugati civilizáció történelmére és megvizsgáljuk azt a világot, ami a történelemben tárul elénk és azt, ami a jelenkorban, az a meggyőződés keríthet hatalmába bennünket, hogy az említett két világ különbözik egymástól. Míg az előbbiben régi szokásokkal, erkölcsi normákkal, példákkal találkozhatunk az utóbbiban ezeket újszerű és ellentétes minták váltották fel. A kettő között nincs minőségi folytonosság és azonosság, csakis olyan értelemben, hogy a réginek azért kellett elvesznie, hogy az új felemelkedhessen. Ezt nevezik haladásnak. Ortega ezt a váltást az eltömegesedés jelenségével magyarázza, míg Hamvas Béla kettéválasztja a nép és a tömeg fogalmát. A nép fogalma az, ahol még létezett a valamilyen tekintélyhez való igazodás, a tömeg esetében már csak a saját individuumhoz való közeledésről lehet beszélni.

A régi és az új megkülönböztetésünkkel a mindennapjainkban is gyakran találkozhatunk. Gyakran lehetünk fültanúi olyan kijelentésnek, hogy “ne legyél maradi”, “ne élj a kőkorban”, “ez már nem a (sötét) középkor”, “már a XXI.századot írjuk”, “legyél kicsit korszerűbb”. Ilyen és ehhez hasonló jelmondatokat sugároz a televízió, a rádió, ezt halljuk az utcán és ezt látjuk sokak viselkedésén is. A posztmodern jelenkor korszerűsége azt sugallja, hogy a régi a maradiság, szűklátókörűség szinonimája, míg az új mindennek az ellentéte. Legyen szó kultúráról, műveltségről, erkölcsről, vallásról.

A jelen korszerűségének egészét az a pátosz hatja át, hogy mindenki aki korszerű, nagyon különleges akar lenni. El akar térni a megszokottól, más akar lenni, ki akar lépni a sorból – holott korábban épp a sorban maradás volt a normális. Így találkozhatunk sok olyan törekvéssel, ideológiával, meggyőződéssel, amivel korábban még sosem. Ez a tendencia emelte ki az egész posztmodern jelenkort a múlttal alkotott folytonosságából, azaz a sorból. Éppen ezért tűnik ellenszenvesnek a korszerűek számára az a gondolat, hogy – az ismeretlen jövő helyett – a múlt influálja a jelenkort, mert az a sorban maradás, az átlagos, a megszokott. A múltat pedig használjuk fel csak arra, amire ténylegesen való: adjunk vele magyarázatot aktuális jelenünkre és engedjük meg, hogy tanítson bennünket az új életre. Mindez akkor lépett elő a homályból, s vált szembetűnővé, amikor már elértünk arra a végkifejlett szintre, hogy jelenkorunkat képesek voltunk posztmodernek titulálni. Korszerűségünk foka ugyanis már nem fért össze a modernséggel sem, aminek kezdeteitől egészen a II. világháború végéig még találkozhatunk valamivel, ami régi, megszokott és hagyományos. Úgy tűnik, mindezzel nem akartunk egy közösséget alkotni. Így szükség volt az új utak felkeresésére és az elkülönülésre, hiszen már meghaladtuk magát a modernséget is; már végére értek és megalakultak a modern nemzetek, amelyekben egy új – immáron szabad és demokratikus – élet kezdődött el. A posztmodern maga ez a friss új élet. Ennek záloga pedig semmi egyéb mint az, hogy a korábban múltal alkotott szoros kapcsolatunkat zárjuk börtönbe. Ez a fogság nem más mint maga a történelem. Eme címszó alatt alatt létrehoztuk azt a mesterséges keretet, amiben a múltat képesek vagyunk átalakítani, s térdre kényszeríteni, hogy szolgáljon minket, jelenkoriakat. Ezzel az volt a feltett szándékunk, hogy felejtsük el, tüntessük el a múltat. Ennek jegyében száműztük tankönyvekbe, régi épületeit panelek és falfirkák mögé rejtettük el, tárgyait múzeumokba, régi iratait pedig levéltárakba süllyesztettük. Ami maradt, az a puszta jelen, aminek történelme ugyan van, csak éppen múltja nincs. Ugyanis azt a fajta soronkívüliséget, ami jelenünket meghatározza, a múltban sehol sem találjuk meg. Jelenkorszerűségünk nem tud nagy múlt mögé nézni, mert maga mögött, a történelmen kívül – ahova a „jelenkorszerűek” annyira szeretik vagy szeretnék magukat beírni – nincs semmi. A jelennek ugyan van története, a „hogyan jutottunk el egészen idáig” érzete, de múltja nincs és sohasem volt. A múltban eddig még egyszer sem „történt meg” az emberrel az a valóság, amit jelennek, avagy jelenkornak nevezünk. A posztmodern éppen ezt az egyszerű felismerést szimbolizálja, a mindenen túlságot: a puszta jelent. Ha úgy tetszik, múltja egyedül a jelenkorszerűtlenségnek van, annak, amit sokan feláldoztak a jelenkorszerűség oltárán, hogy mássá legyenek: egyediek és soron kívüliek. Megkapták a kiválasztottságot, hiszen lett történetük, s ezzel jelenkorszerűségük igazolttá, azaz megalapozottá vált. Mivel a múlt a történelem börtönében raboskodik, ezért mondani sem kell, nem él szabadon közöttünk. Ilyen formában nem képes ránk hatást gyakorolni, tanítani, vagy esetleg irányt mutatni. Nem bábáskodik felettünk. Friedrich Nietzsche A Történelem hasznáról és káráról című tanulmányában – Goethét idézve – a következő megállapításra jut a történelemmel kapcsolatban: „Számomra egyébként minden gyűlöletes, ami csupán oktat, anélkül, hogy cselekvőképességemet gyarapítaná vagy közvetlenebbül élénkebbé tenné.”[2] Nietzsche szerint a történelem életre keltés nélküli tanítás, ami olyan tudásnak felel meg, amely a tevékenységet elernyeszti. Egyszerű ismeretfölösleg és fényűzés. Megállapítja azonban, hogy „szükségünk van a történelemre, de másként van rá szükségünk, mint a tudás kertjében tébláboló, elkényeztetett naplopónak.”[3] Nem máshoz, mint „az élethez és a tetthez van rá szükségünk, nem pedig az élettől és a tettől való kényelmes elforduláshoz.”[4]

Próbáljuk meg Nietzsche szavait jelenkorunkra szabni. A mai viszonyok közepette a történelem a múltat egyszerű tárgyi tudássá formálta, ami ugyan tanít valamire, de megfosztja az embert a tevékenységtől és cselekvéstől. Ez szimbolizálja azt a börtönt, amiről beszélünk: a múlt egyszerű tárgyi tudássá válása, ami egyrészt arra szolgál, hogy magyarázatot adjon jelenkori aktualitásunkra, másrészt, hogy a jelenkorszerűségre neveljen. Funkciója ezzel érjen is véget. Gyáni Gábor – és általában a tudományos történetírás is – ez mellett foglal állást, mikor úgy vélekedik, hogy „a múlt semmiképp sem tekinthető olyannak, mintha csupán az elkövetkező nemzedékekért jött volna létre és csak azért állt volna fenn, hogy az utókornak szóló értelem és jelentés forrásául szolgáljon. Ez utóbbit ugyanis az utókor maga hozza létre és használja fel önnön céljaira. Jenkinsszel szólva azt vallom tehát: A múlt semmi olyan vele összefonódó értéket nem rejt magában, amihez nekünk lojálisnak kellene lennünk, semmi olyan tényt nem foglal magában, melyet nekünk meg kellene találni, semmi olyan igazságot nem kínál, melyet tisztelnünk kellene, egyetlen olyan problémát sem tartogat, melyet nekünk kellene megoldani, semmi olyan projektet nem mutat fel, amit nekünk kellene befejezni.[5] A múlt ennek megfelelően nem képes a formaadásra, más szavakkal nem képes az embernek jellemet adni, hanem csak munkát, s azt is a történésznek, hiszen a „múltból elég keveset lehet tanulni”[6], csak nevelni tud történelemként a jelenkorszerűségre. Meglátásom szerint Gyáni Gábor idézett gondolatai annak a börtönnek az acél falait jelenítik meg, amelyet általában tudományos történetírásnak nevezünk. Ez egy olyan keretet hoz létre, amely beletaszítja a múltat az elszigeteltségbe, s megfosztja attól a lehetőségtől, hogy hatással legyen rankó. Így él tőlünk távol, jól elszeparálva tan- vagy éppen történettudományos könyvekben, televíziós műsorokban, rádióban, tanórákon, konferenciákon. A cselekvést nem tudja befolyásolni, csak a jelenkorban való eligazításra képes. A történettudományos módszer jóvoltából geometriai pontosságú rajzot tudunk alkotni a történelem tartalmáról; könnyűszerrel megtudjuk válaszolni, hogy mit jelent a kultúra, a műveltség, az nélkül, hogy mi magunk egy percig is kulturáltak, vagy éppen műveltek lennénk. Azért tudjuk megszerkeszteni a pontos vázát az említett fogalmaknak, mert a posztmodernben mindezt már meghaladtuk. Mindaz, ami eleven erő volt a múltban, a történelemben vitalitást nélkülöző tudássá, pontosabban hatástalan ismeretfölösleggé változik.

A történelem ismerete ugyan „az általános műveltség”-hez tartozva[7], de egy másfajta műveltséget foglal magában, ami nem formálja jellemében az embert, hanem mint egy iránytű, „egyfajta tájékozódást, a köznapi életben való eligazodást, összefüggések átlátását, alkalmazható tudást jelent.”[8] A történelem ugyan megkönnyíti az elhelyezkedést a jelenkorszerűségben, de olyan jellemet nem tud adni az embernek, amivel hozzásegítené ahhoz, hogy képes legyen mindazon nehézségeket, eltévelyedéseket leküzdeni, amihez az említett „iránytű” kell. A múltnak megálljt parancsoltunk jelenünk előtt, így a történelem funkciója egyedül az lett, hogy magyarázatot adjon jelenkorszerűségünkre. José Ortega Y Gasset nagyon jól látta, hogy a történelem nem is annyira a múltról, mint inkább a jelenről szól. Éppen ezért nevezte jelentudománynak.[9] Nincs más véleményen erről F. Dárdai Ágnes sem, aki arra a megállapításra jut, hogy a „történelem szelektív, retrospektív rekonstrukció, a jelennek egy sajátos narrációja.[10] Kettőjük álláspontja között csak annyi különbség van, hogy míg Ortega történetfilozófiai, addig Dárdai történelemdidaktikai talajon áll. Próbáljuk meg ötvözni a két perspektívát, s tegyük fel a közös kérdést: mit jelent jelenünkre nézve, ha azt mondjuk, hogy van történelmünk?

Amennyiben jelenünkre képesek vagyunk történelmet vonatkoztatni, tehát kimondhatóvá válik, hogy van történetünk, ez azt sugallja, hogy a „történetbeniséggel” szakítva, a „történetutániság” állapotában vagyunk. Hiszen csak onnan nézve lehet valaminek története, ahonnan a (múlt) történetisége már eleve megvalósulhat, ami már egy lezárt egésznek minősül. Ez az a perspektíva, ahonnan az utószót képesek vagyunk megírni, s a történetet eleve elmesélni. Fel tudjuk mutatni a „hogyan jutottunk el idáig” valóságát. „A múlt csak ott válik történelemmé, ahol az emberi élet kiteljesedésének feltétele az emberek történeti gondolkodása… és hogy az ember a jelenét csak úgy tudja értelmezni, jövőjét pedig megtervezni, ha a múlthoz fordul.”[11] Éppen ezért a történelem sokkal inkább szolgál a jelen értelmezésére, mint a múltéra. A történelmi múlt önmagában csak az anyag, aminek formát a jelenkorban élő történész ad. A megformálás során a múlt (történelemként), a történetutáni jelenünkre ad magyarázatot, mint amivel az idők folyamán sok minden megtörtént. Thomas C. Dahn, Marc Blochot idézve nagyon jól mutat rá a történelem jelenszerűségére: „Azt mondják néha: a történelem a múlt tudománya. Azt hiszem, nem jól mondják. Ezt a gondolatot „abszurdnak” nevezi, és a következő kérdéssel már eltalálja a dolog lényegét: „Hogyan is lehetne minden előzetes szűrés nélkül a racionális megismerés tárgyává tenni megannyi jelenséget, amelyekben semmi közös sincs azon kívül, hogy nem a mi időnkben játszódtak le?”[12]

A történelem elzárta a múltat, aminek következtében egy új élet valósult meg. Ebben az új életben az ember megszerezte a múlttól való megszabadulás privilégiumát, s immáron szabadon élhet a jelenben, mindenfajta megkötöttségtől mentesen. Nem kell igazodnia semmihez. Az új életnek a víziója azonban nem ma kezdődött el. Nagyszabású előkészítő munka folyt azért, hogy ma ide kerüljünk. Elsősorban fel kellett szabadítani az embert, s létre kellett hozni számára egy hajlékot, ahol szabadon tud élni. Ez a hajlék nem más, mint a modern nemzet, ami jól tudjuk, történelmi jelenség[13]. Pontosabban mondva: a nemzet a történelem terméke.

Vizsgáljuk meg közelebbről mit is jelent ez. A 18. században irányt és célt, más szóval értelmet kapott a múlt, hogy önmaga helyett, az ismeretlen jövőt szolgálja. Száműzve a történelem börtönébe, teret kellett adnia az eljövendő, felemelkedő nemzetnek, ahol a szabadság mint olyan megvalósulhat. Mindazt a vitalitást, amivel a múlt korábban rendelkezett, „a társadalom szokásos kötőanyagát – a hagyományt, a törvényeket, a lojalitásokat, a közös vállalkozásokat, a közös szenvedéseket, az ünnepléseket – el kellett tüntetni és egy társadalmi geometriával helyettesíteni.”[14] Ezzel egy olyan fordulat következett be, ahol már nem a múltban, a hagyományban keresték az értéket, hanem az ismeretlen jövőben, ahol a valódi szabad élet majd megvalósulhat. Éppen ezért vélekedett úgy Immanuel Kant, hogy „a korábbi generációk szemlátomást a későbbiek kedvéért végzik fáradságos munkájukat, előkészítvén azt a fokot, amelyről ezek magasabbra emelhetik a természet szándékolta építményt, s hogy ráadásul csak a legkésőbbi nemzedékeknek lesz meg az örömük, hogy lakhassanak is abban az épületben, amelyen elődeik hosszú sora (bár akaratlanul) dolgozott, anélkül, hogy részesedett volna a maga előkészítette boldogságban.”[15] Az említett öröm élvezői mi magunk vagyunk, akik birtokba vettük új hajlékunkat: a modern nemzetet. Ahol Kant építőmunkásokról beszél, ott Ortega Y Gasset kovácsmesterekről[16], akik azon fáradoztak, hogy felépítsék, vagy éppen megkovácsolják jelenkorunkat. Így a királyokból, államférfiakból, hadvezérekből, filozófusokból – tudtuk nélkül – építőmunkások és kovácsok lettek, akiknek tevékenysége semmi másra nem szolgált, csak arra, hogy a haladás jegyében előbbre lendítsék szabadságunk ügyét. Hegel ennek megfelelően nagyon jól állapította meg, hogy „az államok különös szellemisége a világszellem dialektikus közvetítő folyamatába ágyazódik, melynek korszakonként változó történeti alakzataiban „haladás” megy végbe a „szabadság tudatában.”[17] Mondani sem kell, hogy a múlt önmagában persze nem tartalmazza a haladás és a célszerűség terminusait. Ezek a minták csak utólagosan az értelmezés és felhasználás során kerülnek bele. Senki sem születik „építőmunkásnak” és „kovácsmesternek”. Míg a múltnak a nemzeti romantika adta meg a célt, amit ugyan majd rövidesen kiszorított „a pozitivizmus ismeretelméleti optimizmusa szerint végzett múltfeltárás”[18], addig a posztmodern jelenkorunk is egy bizonyos értelmezési mintát követve fordul hátra, csak éppen már nem a múlthoz, hanem a kész történelemhez. Ugyanis mint azt már fentebb megállapítottuk, maga a nemzet – történelmi konstrukció, s így a benne való életnek történelem felettinek kell lennie, mert már azon a helyen vagyunk, ahol a történetiség, mint olyan, eleve megvalósulhat. Éppen ezért a történészek azt a folyamatot értelmezik, ahogy jelenünkbe kerültünk, mert erről a helyről már átlátható és megérthető az egész folyamat. A nemzeti romantikával átitatott történetírás a „céladás” volt, a jelenkorszerű történetírás pedig a megvalósult célban folytatott, „a forráskritikát is érvényesítő, szakszerűsödő történetírás.”[19] Ha a történész a múltat értelmezné a kész történelem helyett, akkor az értelmezés következtében a szubjektivitás azon formájába kerülne, ami ellenkezik az objektivitás tudományos követelményével. Így a múltba új értelmezési mintákat, terminusokat vinne bele, ami által belehelyezne valami olyat, ami nincs is ott. Tudniillik saját énjét, amivel az egész múltat „szellemileg áthatja, öntudatossá és énszerűvé teszi.”[20] A jelenkori történész annak érdekében, hogy megmaradhasson az objektivitás talaján, a múlt helyett kénytelen a történelmet értelmezni, hiszen ott már nincs szabad tér az „énszerűvé tételre”, csak folyamat, fejlődés, haladás, amihez odafordulhat, s értelmezheti, mint például a fizikus a természet törvényszerűségeit. Így fordul oda a történelmi múlthoz is, ami már eleve átitatott a célszerűséggel. A történeti kutatás során mindent bele emel a történelembe, ami már tartalmazza eleve az értelmezési mintát. Az objektivitás a meglévő mintához igazodó tárgyilagosságot foglalja magában. Éppen ezért azok minősülnek a legjobb – tudományos – történészeknek, akik magukba szívták a jelenkorszerűség szabadságát, s képesek már a történelmi múlthoz úgy fordulni, mint ami folyamat, fejlődés, haladás színtere, ahol „még csak készül a jelenkori tökéletesség”, s éppen ezért nincs ott semmiféle „igazság, amihez igazodni kéne”.[21] Mindaz, amit magában foglal – események, személyek, csaták – csak egy építőkockája jelenünknek. Halott eszmék és halott tér, hiszen „a történelmi események annyira életteleneknek tűnnek, mint rég meghalt főszereplői.”[22]

Ha jobban szemügyre vesszük a haladás értelmezési sémáját, nem éppen egyfajta „folytonos meghalást” foglal magában? Az újabb kor az előző kort meghaladja: gazdagságával, technikájával, tudományával. Meg kell halnia – azaz meghaladottá kell válnia – az előzőnek, hogy az új kisarjadhasson. Ortega A tömegek lázadása c. munkájában is megerősíti ezt a gondolatmenetet, miszerint “a régi nem azért régi, mert elöregedett, hanem mert létezik egy új elv, amely újdonságánál fogva egyszerre érvényteleníti a korábbit.” A történelmi múlt így nem más, mint meghalt eszmék, események temetője, amelyeknek évi egyszer megemlékezést, áldozatokat kell bemutatni: beszédekkel, bűnbánó arccal, nemzeti himnuszokkal, koszorúkkal. Minden eltelt év egy újabb halom föld múltunkra, mígnem teljesen be nem temetjük és végül elfelejtjük. Molnár Tamás nagyon jól látta a haladás romboló, forradalmi gondolatát, ami felemészt mindent, ami elé kerül. Szerinte a forradalmi gondolat számára, „semmi sem állandó, minden, ami van, már létezésének tényénél fogva tökéletlen, s így hátrahagyandó, eldobandó. Ennek megfelelően a forradalmi cél nem az idő folyásában helyezkedik el, s bizonyítása és igazolása nem illeszkedik az előre látható események sorába; a cél távoli, fenséges, monolitikus, és hideg megvetéssel tekint le az itt-és-most-ra, ami a forradalmár keblében türelmetlen lihegést gerjeszt, s arra sarkallja őt, hogy minden erejét megfeszítve haladjon a következő szakasz felé, amely szintén rögtön átalakítandó, jobban mondva meghaladandó lesz.”[23]

A múlttal való szakítás akkor vette igazán kezdetét, mikor a franciák a 18. században feltalálták a szabadságot. Ezzel az új találmánnyal az volt a feltett szándékuk, hogy felszabadítsák az embert a rárakódott mesterséges rétegektől. Újra vissza akarták adni az ember természetét, ami azt követelte meg, hogy változtassanak az ember környezetén. Diderot szerint „a történelem a természetes ember és a beléje szorított „mesterséges ember” konfliktusa az emberi lényen belül.”[24] A mesterséges létbe nem más, mint a társadalom (intézmények, papok prédikációi, királyok rendeletei) szorította bele. A cél így az lett, hogy az embert megtisztítsák, mert eszményinek nem a társadalomnak kell lennie, hanem az egyénnek. „Mostantól két történelem lesz: a múltbeli, amely az értelmétől megfosztott ember történelme, és a jelenben kezdődő, amely az értelmét használó emberé.”[25] Ekkor kezdték meg építeni a múlt börtönét, ahova a felvilágosodott lélek bezár mindent, ami régi és elhasznált, mert önmagában egyiknek sincs érvénye a jelenben. Csupán építőkockának minősülnek, ahol még csak készül az eljövő szabadság és tökéletesség. [26] Azzal, hogy az embernek lett történelme, visszakapta természetét is. A felvilágosodás képviselői határozták meg az ember természetét abban, hogy legyen szabad mindentől, ami mesterséges. Szabaduljon meg a királyoktól, papoktól, eszméktől, régi intézményektől s merjen végre a saját lábára állni: merjen gondolkodni. Ez a posztmodern egzisztencia egyik alappillére: semmihez sem igazodni, csak saját magamhoz. A társadalom igazsága helyett az egyén igazsága került előtérbe. Gyáni Gábor idevágó gondolatával illusztrálva: „Fokozatosan hozzá kell azonban szokni ahhoz, hogy lassanként véget ér a teljes egyértelműségek múltban megszokott világa, és – posztmodernként megnevezni szokott korunkban – természetes dolognak számít, hogy nem létezik többé egyetlen igazság, egyedül érvényes identitás és kizárólagos történelmi teleológia.”[27] Ebben az új életben az ember visszakapta természetét, hiszen – ahogy azt Oswald Spengler is kiválóan fogalmazta meg – „különbség van a világ, mint történelem, s a világ, mint természet között.”[28] A múlttól való megszabadulás következtében a régi prótagóraszi tételnek szereztünk érvényt, ugyanis mindennek az ember lett a mértéke. Hiszen ma már nem kell igazodni senkihez és semmihez, mivel az igazság immár nem az ember felett áll, hanem az embernek saját magában kell megtalálnia. Ortega azt nagyon jól látta, hogy régen „Görögországban az ész és a történelem kifejezés egymás ellentéte volt”[29], viszont meglátásom szerint abban tévedett, hogy az embernek nincs természete, csak történelme[30]. Éppen most kapta meg (vagy éppen vissza?) az ember a természetét, ami nem más, mint a szabadság. Ez a szabadság abban áll, hogy az ember megszabadult saját múltjától, bezárta a történelembe, s immár egy új életet él, amit posztmodernnek szokás nevezni. Ebben az életben már nem történik meg az emberrel, hogy „keresztény, racionalista, vagy éppen vitalista”[31], mert a posztmodern már nem a történet része, hanem a történelem eredménye. Itt már csak arra van szükség, hogy kialakuljon a történelmi gondolkodás, a kritika, hogy a múltban ne az ősök tiszteletét, a hagyományt, a szépséget lássuk, hanem mindettől meg kell tisztítani. Ahol esetleg hőstettet látnánk, ott ok-okozati összefüggést, vagy éppen mítoszt kell látnunk, ahol hűséget, ott csak talpnyalást és nyerészkedést, amitől a forráskritika révén meg kell szabadulni, s a puszta tényeket kell közölni.[32] Ebben áll a tudományos történetírás: mindentől megszabadulni, ami valóságos és emberi. „Régen a történetírásnak nem volt ez a – mondjuk „demokratikus” – célja, leginkább az uralkodó elit hatalmának legitimitását, illetve tetteinek a dicsőítésére szolgált.” De ma már a történelemmel „tanuljuk a demokráciát”[33], a posztmodern jelenkorszerűséget. A megújult életben az emberrel már „nem történik semmi”, mert ha történne, azt újra szolgaságként élné meg. Bármihez is fordul, azt úgy kell tennie, hogy az adott dolog ne legyen rá hatással, hanem éppen fordítva: az odaforduló hasson a dologra. Ennek módszerét Kanttól nagyon jól megtanultunk. A múlt bebörtönzésének célja tehát nem más, mint minden értéktől való megszabadulás. Kizárólag ebben az értékvesztésben tud megvalósulni a történelmi gondolkodásra való nevelés, melynek célja az új (poszt) modern társadalom fenntartása, aminek tagjai „a méltányosság és az objektivitás jegyében képesek a demokratikus közélet működtetésére.”[34]

Felhasznált irodalom:

Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1994.

Ernst Cassirer: Rousseau, Kant, Goethe. Atlantisz, Budapest, 2008.

Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.

Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007.

Hamvas Béla: Krízis és katarzis. Medio Kiadó, Budapest, 2019.

José Ortega Y Gasset: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, h.n., 1983.

José Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2003.

Molnár Tamás: Az ellenforradalom. Kairosz Kiadó, h.n., i.n.

Molnár Tamás: Liberális hegemónia. Gondolat, Budapest, 1993.

Molnár Tamás: A modern-kór. Kairosz kiadó, h.n., 2008

Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Kiadó, Budapest, i.n.

Immanuel Kant: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. http://mek.oszk.hu/04800/04821...

Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Noran Libro, Budapest, 2011.

Sávoly Mária: Történelemtanítás és/vagy történelemoktatás? (Halaszthatatlan szemléletváltás) http://www.folyoirat.tortenele...

Fischerné Dárdai Ágnes: Történelemtanítás Magyarországon a XXI. század elején. (Helyzetkép és perspektíva) http://www.folyoirat.tortenele...

Dárdai Ágnes: Történelemdidaktika és kontroverzív történelemtanítás.

http://old.lib.pte.hu/konyvtar...

Thomas C. Dahn: A korszerű történelemtanítás feladatai, nehézségei és kihívásai.

http://www.folyoirat.tortenele...

Gyarmati György: Történetírás, történelemtanítás és „nemzettudat-kínálat” a mediatizált múltképek kavalkádjában. http://www.folyoirat.tortenele...

Lábjegyzetek:

[1] Nagyon találóan nevezte Gyáni Gábor ezt a problémát úgy, mint a „hagyomány gyors és feltétlen kapitulálása a modernség előtt.” Jóllehet ő elsősorban a budapesti közlekedésre értette, de gondolatmenete itt is megállja a helyét. Vö. Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007, 54 o.

[2] Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 27.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007, 11.

[6] Ld. Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007, 135.

[7]Sávoly Mária: Történelemtanítás és/vagy történelemoktatás? (Halaszthatatlan szemléletváltás) http://www.folyoirat.tortenele...

[8]Fischerné Dárdai Ágnes: Történelemtanítás Magyarországon a XXI. század elején. (Helyzetkép és perspektíva) http://www.folyoirat.tortenele...

[9] „A történelem annak a radikális valóságnak a rendszeres tudománya, amelyet úgy hív az ember, hogy az életem. Tehát a legkönyörtelenebb és a legaktuálisabb jelen tudománya.” José Ortega Y Gasset: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, h.n., 1983, 211.

[10] Dárdai Ágnes: Történelemdidaktika és kontroverzív történelemtanítás.

http://old.lib.pte.hu/konyvtar...

[11] Uo.

[12] Thomas C. Dahn: A korszerű történelemtanítás feladatai, nehézségei és kihívásai.

http://www.folyoirat.tortenele...

[13] Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007,124.

[14] Molnát Tamás: Az ellenforradalom. Kairosz Kiadó, h.n., i.n., 45.

[15] Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Kiadó, Budapest, i.n., 62.

[16] Ortega Spanyolországra vonatkoztatja: „Ugyan mi történt volna, ha ezer évvel ezelőtt kasztíliaik helyett a mai katalán és baszk egységpártiaknak jut a feladat, hogy kikovácsolják azt a hatalmas, amelyet Spanyolországnak hívunk.” José Ortega Y Gasset: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, h.n., 1983, 27.

[17] Idézi Arno Anzenbacher In.: Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1994, 167.

[18] Gyarmati György: Történetírás, történelemtanítás és „nemzettudat-kínálat” a mediatizált múltképek kavalkádjában.http://www.folyoirat.tortenele...

[19] U.o.

[20] Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1994, 133.

[21] Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007, 11.

[22] Thomas C. Dahn: A korszerű történelemtanítás feladatai, nehézségei és kihívásai.

http://www.folyoirat.tortenele...

[23] Molnár Tamás: Az ellenforradalom. Kairosz Kiadó, h.n, é.n, 72.

[24] Uo. 16.

[25] Molnár Tamás idézi Taine-t In.: Molnár Tamás: Az ellenforradalom. Kairosz Kiadó, h.n, é.n, 45.

[26] Ezt a problémát Kant nagyon jól illusztrálta, mikor a következőképpen vélekedett: ha az ember szabad, akkor nem lehet a történelem alanya, viszont amennyiben a történelem alanya, akkor nem lehet szabad. Immanuel Kant: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. http://mek.oszk.hu/04800/04821... (utoljára letöltve: 2018.03.23.)

[27] Gyáni Gábor: Relatív történelem. Typotex, Budapest, 2007, 135.

[28] Vö. Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Noran Libro, Budapest, 2011, 21.

[29] José Ortega Y Gasset: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, h.n., 1983, 220.

[30] Uo, 203.

[31] Uo, 201.

[32] Ahogy azt Ormos Mária határozta meg, a középkorban „viszonylag könnyű volt elérni, hogy a király kegyeitől függő udvari szerző vagy a saját hierarchiájának alárendelt egyházi krónikás azt írja meg, amit a felette állók hallani akartak.” Idézi Thomas C. Dahn In: A korszerű történelemtanítás feladatai, nehézségei és kihívásai.

http://www.folyoirat.tortenele...

[33]Sávoly Mária: Történelemtanítás és/vagy történelemoktatás? (Halaszthatatlan szemléletváltás) http://www.folyoirat.tortenele...

[34]Kaposi József: A történelmi gondolkodás és a képességfejlesztő feladatok. http://www.folyoirat.tortenele...

nyitókép: strangenotions.com

Almásy Gergely