ZSÍR

Almásy Gergely: Elő- és utószavak között 2025. nov. 4.

Pár évvel ezelőtt egy iromány elkészítéséhez egy gondolkodóra volt szükségem, aki a katolikus egyházi tanítással szemben valamiféle ellentétes, korszakos álláspontot vett fel. Egy ilyen alak kifogásához egészen a késő reneszánsz korig nyúltam vissza. Szerencsémre horogra is akadt egy – a ma már szinte feledésbe merült – itáliai gondolkodó, Giordano Bruno (1548-1600). Nem egy esetleges blaszfémia vagy vallásellenesség miatt jutottam el éppen hozzá, csak meg akartam érteni, mi késztette arra, hogy korának vallásossága helyett inkább a független értelem útjára lépve, maga akarja a teremtett világot megmagyarázni. Megoldást nem találtam. Bár hozzáteszem, nem is voltam túl kitartó. A dolgozat végül nem készült el.

Nehéz volt életművéből bármit is fellelni. Könyv, füzet, tanulmány – bármi érdekelt. Sok helyen kellett kérdezősködnöm. A fősodratú könyvesboltokban neve ismeretlen, így több antikváriumot kellett megjárnom. Olyan zugboltokban kényszerültem keresgélni, ahol tömött polcok mellett tornyokban magasodnak a könyvek; szanaszét, rendszertelenül a padlón, ritkábban az asztalon. Az ilyen bábeli zűrzavarban – tapasztalataim szerint – egyedül csak az antikvárius tudja, mit hol kell keresni. Katalógus nincs. Egyedül hús-vér tudás, jobban mondva egy jó emlékezőképesség, hogy a keresett könyv melyik torony építőelemeként van számontartva.

Sokszor voltak az antikváriusok idegenvezetőim az ilyen zűrzavaros vidékeken. Azt vettem észre, hogy valahogy az összes fenntartotta magának a privilégiumot, hogy csak egyedül tudják ezt a körbevezetést elvégezni. Egy igazi antikváriusnak alkalmazottra, boltvezetőre soha nincs szüksége. Maguk is jól tudják, hogy csak kérdezősködnek, útban vannak és mindenáron rendszert akarnak teremteni: a tornyokat lebontani, majd kényszerítve polcokba tölteni. Pont egy ilyen helyen találtam meg sok próbálkozás után Giordano Bruno Válogatott dialógusai c. munkáját, ami még 1950-ben lett kiadva. Végtelenül örültem, hogy végre ráleltem búvóhelyére, és kiráncigálhattam onnan saját könyvtáramba. Csakhamar neki is kezdtem volna a tanulmányozásnak, de a mű előszavánál végleg leragadtam. Azóta sem tudom, mi van a könyvben.

A bevezető annyira „jóra” sikeredett, hogy maradásra kényszerített. Az előszót nem Bruno írta, hanem egy szovjet filozófus, M. A. Dynnik, aki „Giordano Bruno világnézete” c. prológussal állítja meg az olvasót, mielőtt az itáliai gondolkodó végre művének taglalására térhetne. Ennek a bevezető előszónak lenne feladata elmondani életútját, törekvéseit. Az előszó harmincnégy(!) oldalas. Giordano Brunoval először csak hat oldallal később foglalkozik az író, M. A. Dynnik. 

Hogy mi történik hat oldalon keresztül az olyan misztérium, mintha arról okoskodnánk, hogy Isten a teremtés hét napja előtt mivel foglalkozott. 

Itt vagyunk a nulladik napon, avagy az első hat oldalon. Itt bontakozik ki annak kérdése, hogy milyen legyen a valóságos, teremtett Giordano Bruno. Proletárforradalmár? Plebejus, vagy polgár? Esetleg bolsevik, mensevik? Minden kis, apró részletét alaposan megtervezi az előszó írója, mert jól tudja, hogy egy olyan világba fog elszabadulni, amiben ezekre az erényekre szüksége lesz. És valóban! Giordano Bruno úgy kezd neki dialógusai taglalásának, hogy prekommunista forradalmárrá válik. Szinte érzem és hallom, ahogy művét sokkal nagyobb lelkesedéssel, plebejus hévvel kezdi el taglalni; a tintát is vörös színűre cseréli és azzal írja tele a lapokat a kommunizmussal.

Az előszó 35 oldalán legtöbbször gondolkodásának „kortárs” formálóiról esik szó. Nem Kopernikuszról vagy esetleg Galileiről, hanem Marxról és Engelsről. Jó, nyilván nem a kortársai ezek a nagyszakállú 19. századi gondolkodók, de M. A. Dynnik olyan természetességgel csempészi őket az előszó lapjaira, hogy az embernek az a megélése, hogy ott voltak a 16. században, és közvetlenül ők formálták Bruno materialista-forradalmi gondolkodását. Ha ez nem lenne elég, megjelenik itt már a Szovjetunió építése is. Halkan jelzem újra, hogy az előszó címe Giordano Bruno világnézete. 

Nem akármilyen világnézet az, amelynél egy oldalon 12-szer kell Marx nevével fémjelezni, hogy a világ, amit néz, az kommunista.

Giordano Bruno – az mellett, hogy ateista is volt – nagy csillagász hírében is állt. Valószínűleg ott a végtelen űrben találta meg az antiklerikális kérdéseire a válaszokat. Sőt nemcsak azokat, hanem onnan olvashatta ki a kommunista-materialista eszméket is, és mivel környezete számára elég pontos leírást készített, csakhamar az izzó máglyán találta magát. Örök életét, üdvét szenessé formálták Rómában az inkvizíciós lángok, hogy végül prekommunista mártírrá váljon. Ez kapóra jött a 20. századnak – igazolni a dialektikus-materializmus régbe visszanyúló gyökereit, valamint a nagytőkések, kapitalista kizsákmányolók ellen jó fegyverként szolgált személyi kultusza. Legalábbis M. A. Dynnik ebben látta feladatát és ha mást nem is látott jól, azt biztosan, hogy a kedvemet örökre elvegye Giordano Bruno Válogatott dialógusainak elolvasásától. De hagyjuk most már Brunot és lépjünk tovább.

Rejtélyes világ tárult elém ebben az előszóban, és most már kíváncsivá tett, hogy esetleg más előszó is ennyire teremtő erejű-e a szocialista könyvekben. Rendszerint korábban mindig átforgattam a bevezetőket az ilyen kötetekben. Csak egy gyors pillantást kellett a lapokra vetnem, hogy a címszavak ugrásra késztessenek. 

Amint felfigyeltem a polgár, forradalom, béke, demokrácia, materializmus, tőke, kapitalizmus szavak bármilyen kapcsolódására, nagyokat lapoztam. 

Ha ezek esetleg meglapultak volna a szemek elől a betűk tengerében, az x-eket hamar észreveszi a fürkésző tekintet. Marx nevét így szerencsére már messziről meg lehet találni, és lehet is tovább haladni.

Sören Kierkegaard Válogatott tanulmányai c. kötetét így sok év után újra elővettem és fellapoztam az előszavát. Az 1969-es években járunk és elborzasztó, hogy még ennek a szomorú filozófusnak is találtak munkát a szocializmusban. Hosszú instrukciót kapott, mivel az előszó 75 oldalas. Kierkegaard neve az első 12 oldal után van megemlítve, aztán csak kb. nyolc-tízoldalanként. Ahol neve felmerülhetne, ott rendszerint Marx és Hegel bukkan fel. Feladatköre: a polgári fejlődés szószólója. Amint teret kapna Kierkegaard, hogy Istenről szóljon, rögtön közbeszól Feuerbach – antropologizált istenmagyarázatával –, és muszáj némaságba vonulnia a dán filozófusnak.

Kosztolányit és az 1954-ben kiadott Válogatott novelláit már nehezebb feladat volt építésre használni. A következő címszavak ékesítik az előszó oldalait: felszabadulás; szembeszáll mindazzal, amit mi hiszünk; proletárforradalom; nem hitt a tömegekben; könyörtelenül nyomta rá a megvetés pecsétjét a polgári társadalomra; tőkés társadalom; kényeztető polgári nevelés; lakájlelkű kishivatalnok; szocialista forradalom gondolata; nép forradalma. A következő összeállítás a kedvencem: a kapitalizmussal való romantikus szembenállás; polgári rettegés a proletároktól; nem az elnyomottak költője; nem szabadabb jövendők harcosa; beszűkült polgári világ. A felsorolást még lehetne folytatni, de a végére érve így is, úgy is fel kell tenni a kényelmetlen kérdést: mi szüksége volt hát a szocialista világnak Kosztolányira, ha ennyi bűnét kell jóvátenni? Az előszó szerencsére megadja a végszót, amit most szó szerint ide idézek: 

Az utolsó esztendőben megszoktuk, hogy Kosztolányi tartalmait, állásfoglalását, szemléletét, eszmei mozzanatait minden további nélkül elvessük, s a költőt csak mint szakmai értékek hordozóját, nyelvi finomságok mesterét, versformák virtuózát tartsuk számon.[1] 

Tehát ennek értelmében Kosztolányi a szocialistáktól becsületes szakmát kapott, és megélhetése biztosított lett ebben a zord munkásvilágban. Csak ha van dolga, ha nem dologtalan, ha dolgozik, így juthat közönséghez, könyvei így találhatnak csak olvasóra. A „versformák virtuóza” – ez áll hivatalos munkavállalói engedélyén, és munkája csakugyan napi nyolc órát vesz igénybe. Szórakoztatóiparos lett, aki míg a proletárok ebédjüket jóízűen költik, addig verseivel további jóérzéssel látja el a rántott szelet élvezetét. Vásári mulattató, vagy leigázott népek rabszolgája, akiben a polgári erények elvétetnek, ha idegen világba ráncigálják.

Szerencsére nem jártak ilyen mostohán azok, akikről nem szól előszó, mert akik nem kapták meg a munkásbesorolást, azoknak könyveit nem hasznosította a szocializmus. Márai és Hamvas éppen ezért kimaradtak a rendszerből. 

Míg az előbbi a nyugatnak írt, addig az utóbbi íróasztalfiókjának. Ezáltal dologtalanná váltak. Nincs szüksége rájuk a munkásoknak, hiszen nem építik a szocializmust, sem ténylegesen, sem romantikusan.

Miután meguntam a szocialista előszavakat, kortárs kiadványokat nyitottam ki. Most már végre a 21. században járunk. Rögtön feltűnt, hogy ebben a korban jórészt inkább utószót írnak, semmint előszót. Itt nem kell előbb megteremteni a világot, amiben elhelyeződik egy-egy huszadik századi – vagy bármilyen kori – író, hanem csak utólagosan kell életművét megindokolni. Nem kell sietve magyarázkodni rögtön az elején. A 21. század ugyanis megengedi, hogy előbb az olvasó döntsön, szabadon, magára hagyatkozva, majd a végén a tudományos szakember kijózanitólag megfosztja az olvasótól a szerzőt és tudományos alapokra helyezi. Objektivizálja, azaz eltávolitja. A tudománynak az útószavakkal ez a dolga. Elidegeníteni és csak beszélni ahelyett, hogy tenne valamit. Ez lenne a műveltség? Ugyan! Sokkal inkább csak egy tudás(tár) a műveltségről. Poros raktár, archívum, levéltár – és manapság már a könyvtár is. Ott őrződnek az utószavak relikviái.

Nincs értelme az előszót az utószóval összehasonlítani. Két teljesen más világ, más műfaj. Lehet, hogy ez lenne az elvárt konklúzió ettől a pár oldaltól, de amíg ilyen keretek közé kell zárni nagy szerzők munkásságát, addig nem tud a lapok fogságából kiszabadulni és hatni. 

Egyedüli ellenszer, ha nem olvasunk sem előszavakat, sem utószavakat. Ha egyedül maradunk és ha a szerző maga is megmarad világ (előszó) és tudomány (utószó) nélkül. Ekkor majd feltárul a tényleges író, aki párbeszédet folytat az olvasóval és barátságot kötnek, majd a betűkön keresztül megismerik egymást. 

A 20. század második felében erre az ismeretségre nem volt lehetőség, mert minden szerzőt dolgoztattak az előszavak megalkotói. Túlságosan elfoglaltak voltak beszélgetni. Manapság pedig annyira sietnek el a szerzők az utószavak tudományossága miatt a közművelődésbe és az általános műveltségbe, hogy nincs idő leállni diskurálni. De így legalább teremtődnek az utcanevek és a közintézménynevek! – szólnak a korszerűek. Hát persze. Ez elegendő ahhoz, hogy adózzunk emléküknek. Így végre nem kell senkit beszélgetésre bírni. Lehet fontosabb dolgokkal foglalkozni. Például utószavakat írni, ha már az előszavakra többé nincs szükségünk.

[1] Réz Pál (Szerk.):Kosztolányi ​Dezső válogatott novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1954, 16.

Nyitókép: Kosztolányi Dezső. Kép forrása: http://archiv.erdmost.hu/2016/11/02/kosztolanyi-dezso-emlekkiallitas/