ZSÍR
Almásy Gergely: Roger Scruton – a barlanglakó
2025. szept. 30.
Nem mindennapi eszmecsere részesei lehettek azok az érdeklődők, akik 2018. november 2-án részt vettek a Platonizmus Tanulmányozásának Cambridge-i Központja (The Cambridge Centre for the Study of Platonism) és a Ralston College közös rendezvényén, Cambridge-ben, Angliában. A pár éve elhúnyt Sir Roger Scruton és Jordan Peterson korunk két nagy szellemi óriása másfél órán keresztül igyekeztek több szempontból vizsgálni a filozófiai értelemben vett transzcendenciát. Nyelvezetük világos és követhető. Nem szükségeltetik különösebb angoltudás az egyébként baráti beszélgetés megértéséhez.
Mikor először hallgattam végig ezt az előadást rögtön felfigyeltem arra, hogy Scruton sokkal inkább egy földhözragadtabb álláspontot képvisel, ellentétben Petersonnal, aki a beszélgetés során többször kalandozik a megfoghatatlan birodalmában. Ezzel nincs is semmi probléma, hiszen a középpontban a transzcendencia áll. Scruton mégis szilárdan a talaj szintjén mozog és nem is kívánkozik nagyon elrugaszkodni, hogy nagyot markoljon a transzcendencia magas világából. Eleinte kicsit furcsának tűnt ez a magatartás, hiszen lepörgött róla mindaz, amit Peterson a magaslatokból lehozott és argumentációja során rászabott a valóságra, így felvéve egy sokkal magasabb szempontot. Ezzel ellentétben Scruton a mindennapi valóság perspektívájából közelített éppen felfelé a transzcendenciához. Tehát míg Peterson fentről lefelé (transzcendenstől az immanens felé), addig beszélgetőpartnere pont ellenkezőleg cselekszik (immanenstől a transzcendens felé).
Így mindketten teljesen más kiindulópontok mentén vizsgálták választott tárgyukat, de félúton mindig összefutottak valahol.
Ez tette remek beszélgetéssé ezt az alkalmat.
Első találkozásom Scruton nevével tehát ide kanyarodik vissza. Később több előadását meghallgattam, több könyvét elolvastam. Igyekeztem alaposan meg-, illetve kiismerni. Lenyűgözött, ahogy az építészetről beszélt és írt, ahogy a szépségről gondolkodott és egyúttal ledöbbentett az az életút, ami megadatott neki. Évekkel később – egy nagy kört megtéve – újra meghallgattam az említett cambridge-i előadást és akkor jöttem rá, hogy Scrutonnak nem is volt célja, hogy a magasságokba törjön a transzcendenciához, mert neki teljesen jó itt a "földön". Ekkor jöttem rá igazán, hogy mit is jelent - bár politikai kiindulópontból, de azt mára meghaladva - a konzervativizmus, amivel Scruton egész életében foglalkozott. Talán jobb lesz, ha Mark Dooley – Scruton hagyatékának örököse – mondja ki helyettem a lényeget:
"Scruton törekvése arra irányult, hogy megmentse és felértékelje a látszatvilágot, az életvilágot, a common sense-t, szemben a tudományos és ideologikus "lényeglátókkal", akik archetípusa Platón filozófusa. Scruton nem pusztán azt mondja sztoikus módon, hogy ez a világunk, és nincs innen hová elszökni, hanem azt is, hogy ez a világ élvezetes, és örömeink ehhez kötnek minket."
-
Pont ezért válik számomra Scruton barlanglakóvá. Az ő törekvései ugyanis nem azt szolgálják, hogy kijusson a barlangból, amit Platón fedezett fel, hanem éppen ellenkezőleg: arra buzdít, hogy a látszatvilágban, azaz benn a barlang sötétjében kell fényt gyújtani és felfedezni az életet. Az említett lényeglátó az, aki kintről lehozta a tudást és próbálja a többieket meggyőzni a látszatvilág illúziójáról. Scruton a lenti élet rabja és meg sem hallgatja a tudással felvértezett visszatérő kalandort. Persze hogy nem, hiszen Scruton Kant tanítványa, s így ismerte az emberi értelem korlátait és tudta, hogy hol kell keresni a transzcendentálist.
Nietzsche után különben sincs már kinti világ. Scruton azonban a kalapácsot a német antikrisztustól megszerzi, de nem rombolja vele tovább a nihilizmusba bukott világot, hanem éppen ellenkezőleg cselekszik. Építésre, javításra használja, igyekszik rendbe hozni azt, ami megsérült vagy összetört.
Más szavakkal: a régi méltóságával felruházni a szebb korokat is megélt kultúrát.
Ez a küldetése sokszor nehézségekkel volt terhes, hiszen ahol csak lehetett, elutasították. Nem tűrt ugyanis kompromisszumot azokkal szemben, akik Nietzsche kalapácsát pusztításra használták és objektív igazságokat erős csapásokkal véleménnyé morzsoltak. Ezzel kapcsolatban Richard Rortyt idézi egyik munkájában:
"más külső kényszernek nem vagyunk alávetve, mint a közösségnek, amelyhez tartozni akarunk. És mivel nincs objektív igazság, csak saját magunk gerjesztette konszenzus, helyzetünk minden, ezen kívül eső nézőpontból megtámadhatatlan."
-
Az említett közösségből el kellett vesznie a régi kötődésnek (amit most nevezzünk egyszerűen a közös múltnak), hogy megteremtődjön a jó kormányzás egy területen.
"Így az állampolgárság a területhez kötődik és nem a szellemi szférához. A területnek kell jól működnie és ez csak akkor működhet jól, ha a történelmi kultúra eltűnik, mert az diszkriminálja az állampolgárokat."
-
Az ilyen közösségekben tűnik el az objektív igazság totalitása és változik bármi megkérdőjelezhetővé. Scruton ezen meglátásának több helyen is hangot adott és nem lett miatta népszerű.
Míg az évszázadok során Platón barlangját mindenki igyekezett elhagyni, akit a lényeglátó kalandorok meggyőztek a kinti világ igazságáról, addig Scruton rendíthetetlenül maradt a helyén és egy különös szemlélettel élte túl a barlangi életet. Tisztában volt vele, hogy egyedül a filozófia jelentheti a kivezető utat és csak ennek jóvoltából lehet túlélni a fenti veszélyeket, de ő pont ennek elkerülése érdekében a költészetet választotta, ami a barlang látszatvilágát sokkal jobban le tudja írni, és ez mellett maradásra bírja.
"Nevezd, ahogyan akarod - költészet, retorika, utánzás - ez a látszatok művészete, annak a művészete, hogy bemutassuk a világot olyannak, amilyennek tűnik. És mivel mi magunk is látszatok vagyunk, a költészet, és nem a filozófia mondja meg az állapotunk igazságát."
-
Óriási felfedezés ez a modern világunkban. Nem is találkoztam még hasonlóval. Maradni a bizonytalanban, a folyton változóban? Önként belelépni számtalanszor Herakleitosz folyójába? És itt találni állandóságot? Teljesen őrültség ha filozófiai szempontból közelítünk, de Scruton a költészet felől közelít és nem teszi meg filozófiává azt, ami nem objektív. S a költészet nem az. Úgy gondolom, hogy akik támadják, összekeverik a két fogalmat, mert ahol filozófiát tételeznek, ott a látszatvilág kényszere miatt csupán költészet van. Az állandóan változó megállíthatatlan folyásban filozófiával nem lehet semmi kapaszkodót találni, csupán a belátását annak, hogy minden változik.
Minek keresni valami megfoghatót? Hiszen még magának Szókratésznak sem sikerült.
A nagy athéni bölcsi is csak egy valamit tudott, hogy semmit sem tud. De nehogy azt gondoljuk, hogy akkor ez felesleges erőfeszítés volt a részéről. Egyáltalán nem. Előbb a filozófia és aztán következik a költészet. Előbb belelépni, sőt, sokkal inkább megfürödni kell Herakleitosz folyójában. Az állandó kétséget magunkra kell locsolni és teljesen elázva kell a költészetet – a látszatvilág művészetét – rászabni a valóságra. Amíg a kétség nem társul félelemmel és reszketéssel a költészet nem tud megszületni. Tanúskodjon erről bármelyik költeménye Szabó Lőrincnek, mert további példa felsorolása nélkül a magyar világban is bőven megtalálható ez az elv, de számomra mégis Scruton mutatta meg az utat a barlanghoz, ahol a költészet ezen a módon megszülethet és érthetővé válhat. A sorrend a scrutoni konvervativizmushoz hát ez:
filozófia majd költészet.
Mindez Platón barlangjában születik meg, ahol végül már csak egy lakó maradt önszántából, hogy erről meggyőzzön bennünket. Ő nem más, mint Sir Roger Scruton – a barlanglakó.
Almásy Gergely
Nyitókép: arquitecturaviva.com
Piros 7es