CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Amikor egyetlen meccsen múlt minden 2025. nov. 22.

Tudtuk, hogy ez a legfontosabb meccs. Tudtuk, hogy ennek a generációnak talán már nem adatik meg az esély a javításra vagy az ismétlésre, mert még egy ilyen csapat talán soha többet nem fog összeállni. Tudtuk, hogy ezen múlik minden.

A 2006/07-es szezonban őrült versenyfutást hozott az ifibajnokság, az örök rivális Kunágota csapatával messze kimagaslottunk a tizennégy csapatos mezőnyből. Az őszi szezonban végig két ponttal vezették előttünk a bajnokságot, az utolsó fordulóban pedig éppen ellenük játszottunk. 

Emlékszem milyen ronda, ködös, nyirkos novemberi nap volt. Emlékszem, hogy előző nap halt meg Puskás. Emlékszem megkértem, hogy ha ráér, segítsen be egy kicsit. Úgy tűnik ráért, mert Nándi szögletéből én fejeltem az első gólt, nyertünk 3-1-re, és a tabella élén karácsonyoztunk.

Ott is maradtunk egészen három fordulóval a bajnokság végéig, de Kunágota sosem maradt le tőlünk két pontnál többel. Akkor egy meglehetősen érdekesen vezetett meccsen (a kapus páros lábbal talpalt le, de a játékvezető nem ítélt tizenegyest) 2-1-re kikaptunk a hetedik helyezett Körösladány otthonában.

Úgy, hogy ősszel 7-0-ra vertük meg őket. 

Úgy, hogy végig egykapuztunk. 

Úgy, hogy az utolsó percekben a balról a suta bal lábammal betekert, lecsúszott beadásom nemes egyszerűséggel végigpattogott a felső kapufán.

Kunágota persze nyert, és egy ponttal megelőzött minket, így aztán az utolsó fordulóban otthon meg kellett vernünk őket ahhoz, hogy bajnokok legyünk. 

Nem aggódtunk, hazai pályán ugyanis minden meccsünket megnyertük, és 91-8 volt a hazai gólkülönbségünk (összességében is magasan a legjobb, 159-24-el zártuk a szezont). Nem aggódtunk, mert sokkal jobb csapat voltunk, mi tényleg játszottuk a focit, míg ők vágták a fát, harapták a labdát, szántották a gyepet. 

És mégis, életünkben akkor először valami olyasmit éreztünk a meccs napján, amit addig még nem. 

Amikor kicsit remeg a kezed, cipőkötés közben. Amikor nincs marháskodás az öltözőben, és ami van, az is erőltetett, mint a halálra ítéltek utolsó poénjai. Amikor látod az edző szemében a bizonytalanságot. Amikor valami furcsa émelygés támad az alhasadban miközben kifutsz a pályára, és a többieken is pont ezt látod.

Hajtós, küzdős meccs volt, ezek ütöttek-vertek minket, mint a répát. Végig nyomtunk és támadtunk, de egyszerűen nem tudtunk gólt lőni.Mintha másképpen pattogott volna a labda, mintha másképpen sütött volna a nap, mintha a fű is másképpen hajlott volna a lábunk alatt.

Félidő 0-0, és ezek az érzéseink egyre csak erősödtek. Aztán úgy a hatvanadik perc környékén, a sokadik kemény belépő után szabadrúgást kaptunk a tizenhatostól pár méterre, kicsit balra. Nándi gyönyörűen tekerte el a labdát a sorfal felett, ami éppen a jobb kapufa tövénél suhant át a gólvonalon.

Azt hittük, hogy ezzel vége. 

Hogy megvan. 

Hogy bajnokok vagyunk.

Mert ezek még a félpályát sem nagyon lépték át, lődöztek minden labdát előre, háta el tudnak futni. De nem tudtak, és talán öt jó passzuk nem volt egymás után az egész meccsen.

A meccs vége felé aztán mégis sikerült nekik vezetni egy épkézláb támadást. A csatáruk valahogy a tizenhatosunkon belülre keveredett, csetlett botlott a labdával, és már éppen lőni akart volna, amikor az érkező Zsolti elegáns mozdulattal kipöckölte a labdát a két lába közül. Tiszta szerelés volt. A játékvezető szerint - aki húsz méterre állt az esettől - viszont nem, és szemrebbenés nélkül befújta a tizenegyest. 

Ritkán gondoltam életem során emberölésre, ez volt talán ez első alkalom. András ennél messzebbre ment, és kicsit hevesebben adott hangot igazságérzetének, így őt a bíró kiállította.

Természetesen a kunágotai nem hibázott. 1-1.Volt még hátra valamennyi idő, de tudtuk, hogy ide már csoda kell. Már nagyon a vége felé járhattunk, amikor a sokadik prosztó belépő után szabadrúgást kaptunk a jobb oldalról, majdnem a szögletzászlótól.

A labda még talán csak fél méterrel hagyta el Nándi lábát, de én már láttam, hogy ez bizony pontosan ugyanolyan tökéletesen fog átszállni a hosszúra, mint a novemberi meccsen Kunágotán, én pedig pont ugyanúgy fogom befejelni a hosszú sarokba.

Igen ám, de a sorfal gyanánt a tizenhatoson belülre állított védő magasra ugrott a labda előtt, ráadásul mint egy önkéntes közlekedési rendőr, még a karját is felemelte. A labda megpattant a kezén (nyilván az egyébként éles szemű bíró ezt nem akarta észrevenni) és furcsa gellert kapva, kissé lelassulva szállt a hosszú felé. A lehető legidétlenebb szögben, magasságban és sebességgel közeledett, se fejre, se lábra nem volt igazán jó. Pár pillanattal később már láttam, hogy úgy két méterrel előttem, csípőmagasságban fogok találkozni vele. Valamiért úgy döntöttem, hogy becsúszó mozdulatot imitálva repülök előre, és úgy fejelem be az üres kapuba. A mozdulat meg is volt, a labda jött, súrolta a homlokomat, elvitte a hajamat, majd fél méterre a gólvonaltól keresztben elszállt a kapu előtt, én meg beesetem a hálóba.

Pár perccel később a bíró lefújta a meccset, én pedig valahogy úgy ültem a pályán, mint Szoboszlai a képen. Nem értettem, ez hogy történhetett meg. Tízből mondjuk nyolcszor azért ezt belőttem volna, tízből kilencszer pedig megnyertük volna ezt a meccset. Ez volt a tizedik. 

Az elmúlt majdnem húsz évben sokszor eszembe jutott, „mi lett volna, ha”, vagy mit kellett volna másképpen csinálni. Ha Körösladányban megadja a bíró a tizenegyest, vagy ha kicsit kevésbé csúszik le a beadásom, és a helyett, hogy végigtáncol a felső kapufán, behullik a hosszúba, akkor az utolsó fordulóban az az 1-1 pont elég lett volna a bajnoki címhez. Ha a felugró védő nem üt bele a labdába, akkor pont a fejemre hullik, és győzünk. Ha a bíró megadja rá a tizenegyest. Ha nem becsúszva akarok berepülni, hanem felugrok és egyszerűen bebelsőzöm a labdát. Ha csukafejessel szállok előre. Ha Andrásnak nem száll el az agya, és a végén nem emberhátárnyban kell támadnunk. Ha a bíró nem csalja el az egész meccset. Ha, ha, ha…

A másik oldalról nézve viszont, ha az utolsó előtti őszi forduló kilencvensokadik percében 0-0-nál a pusztaföldvári kapus egy ártalmatlan szöglet után nem ejti ki a kezéből a labdát, és nem pöckölöm be a hálóba, akkor még idáig se jutottunk volna el. Vagy amikor pár évvel korábban úgy lettünk bronzérmesek, hogy az előttünk lévő csapat megmagyarázhatatlan módon döntetlent játszott a tökutolsóval.

És bár ez csak egy megyei ifi bajnokság volt, ne higgyétek, hogy nem fájt éppen úgy, mint az írek elleni vereség, és nem szúr egy kicsit még most is, amikor húsz évvel később eszembe jut. A futball ilyen. Nincsenek okok, nincsenek felelősök, nincsenek miértek.

Az ember néha egyszerűen a f@$z jó oldalán van, néha még a rosszabbik felén.

Pont ezért gyűlöljük.

Pont ezért imádjuk.

Trollfoci