ZSÍR

Amszterdam – kritika 2022. nov. 19.

Vegyünk egy krimitörténetet, adjunk hozzá egy csipetnyi fanyar humort, korahű jelmezeket, nagyszerű sminket, szemet gyönyörködtető képkockákat és egy hadseregnyi hollywoodi sztárt. Mi lesz az eredmény? Ha arra gondoltál, hogy egy magával ragadó filmalkotás, akkor bizony elégtelent kaptál, leülhetsz. Ez esetben a helyes válasz: egy színes celofánpapírba csomagolt kaotikus semmi.

Az 1930-as évek New Yorkjában járunk. Burt, a bohókás orvos (Christian Bale) és Harold, az ügyvéd (John David Washington) hatalmas kalamajkába keveredik, miközben megpróbálja megoldani az évszázad rejtélyét. A két veterán arra tette fel életét, hogy a háború nyomát magukon cipelő bajtársaikon segítsenek. Az életük akkor kezd zavarossá válni, amikor kiderül, hogy szeretett tábornokuk halála nagy valószínűséggel gondosan elkövetett gyilkosság volt, őket pedig egy másik gyilkossági üggyel gyanúsítják meg, természetesen tévesen. A film nem teketóriázik sokat, már viszonylag az elején visszarepít minket a múltba, hogy megismerkedhessünk a páros történetével és Valerie karakterével (Margot Robbie), valamint azt is megtudhatjuk, miért kapta a film az Amszterdam címet.

Amint azonban ismét a jelen macskaköves utcáit rójuk, a történet kezd ellaposodni. Na, nem azért, mert semmi sem történik benne. Érdekes módon inkább azért, mert túl sok minden történik. Ahogy Nagy Tibor írta a filmtekercs.hu oldalon megjelent kritikájában:

Maga a cselekmény egyébként részben igaz történeten alapul. Az Európában virágkorát élő fasizmus sok amerikait megbabonázott, így néhány fanatikus az Egyesült Államok elnöke helyett egy diktátort szeretett volna a hatalom székébe ültetni. A történelem e szeletkéjéből egy hihetetlenül izgalmas film is kerekedhetett volna, de a rendező egyértelműen nem kívánt (vagy nem tudott) élni a lehetőséggel. A végeredmény pedig egy üres, klisés mozifilm lett, amit egyedül a zseniális castingja tudott a víz felszínén tartani. A zavaros, középszerű alkotás legalább fokozatosan adagolja a nézőknek a hírességeket, némi feszültséget és izgalmat teremtve ezzel.

Az Amszterdamot egyértelműen Christian Bale és Margot Robbie cipeli a hátán. John David Washington a tőle megszokott lazaságával operál, Remi Maleknek egész jól áll a milliomos szerepe, Anya Taylor-Joy pedig kiemelkedően jó mellékszereplő, bugyután idegesítő karaktere többször is megmosolyogtatja a nézőt. A Taylor Swift rajongók vágya is teljesül, kedvenc énekesük pár jelenet erejéig tiszteletét teszi a filmben. Robert de Niro biztosan nem erőltette meg magát a forgatások alatt, álmából felkeltve is simán eljátszott volna Gil Dillenbeck tábornokot. Zoe Salanda egy teljesen felejthető boncsegéd szerepébe bújt, míg Mike Meyers és Michael Shannon nyomozópárosa kimondottan üdítő hatással van a nézőre.

Összességében elmondhatjuk, hogy a film sikere (vagy bukása) nem a színészeken múlott. Mindenkitől pontosan annyit kaptunk, amennyit a karaktereik megengedtek nekik. 

Ha nem lett volna ennyire profi a színészgárda, szinte biztos, hogy még azt a 21 millió dollárt sem zsebeli be a film, amit így is hatalmas bukásként tartanak számon (tekintve, hogy az alkotás 80 milliós büdzséből készült).

Érdekes módon az Amszterdamot sem ajánlani, sem utálni nem tudom. 

Az előzetes annyira szórakoztatóra sikeredett, hogy reményekkel teli szívvel vásároltam meg a mozijegyet, de teljesen neutrális érzésekkel hagytam el a termet. A rendezőnek, David O. Russellnek sajnos nem ez az első mellényúlása. A színészgárdája nagyszerű, a története érdekes (lehetne), de a legutóbbi filmjeit (Joy, Az Amerikai botrány) valahogy ahhoz a fura kocsmai figurához tudnám hasonlítani, aki nem tud elmondani értelmesen egy egyébként baromi jó viccet vagy történetet. Russel azért letett már pár jó alkotást az asztalra (például A harcost), ezért én még nem skatulyáznám be. Az Amsterdam most ilyenre sikerült, a sokat markol, keveset fog iskolapéldája, amikor lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Reméljük, tanul belőle.

Sárai Erika

nyitókép: deccanherald.com