A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Soltész A

Arpád Soltész „győzelme”, avagy a vesztesektől elfordulnak 2022. júl. 4.

A rendszerváltozás óta kétszer volt erős a magyar a szlovákiai közéletben, 1990-ben az önerőből létrejött Együttélés-MKDM frakcióval, majd 1998-ban a Bugár vezette MKP-val, bár ez utóbbi becsapós történet, mert ott már megjelent a kis szlovák háttérhatalom, hogy elejét vegye a túlságosan jól sikerült megerősödésnek.

A lényeg, hogy a politikai és közéleti folyamatok végkifejlete az lett, hogy mindkét esetben sikerült olyan erőt demonstrálni, amihez magyarok százezrei csatlakoztak. Bár kissé sántít az alábbi hasonlat, de olyan ez, mint amikor egy focicsapat egyre több meccset nyer, egyre feljebb kerül a tabellán, és ennek eredményeként egyre többen jönnek a meccseire.

Igen ilyen egyszerű ez. Ha sikeres vagy, erős vagy, nyertes vagy, akkor jönnek a támogatók, mert mindenki szeret a győztes csapathoz tartozni.

A felvidéki magyarság a százéves történelme folyamán, ciklikus időközönként meg kellett, hogy éljen egy-egy traumát, ami arra volt „jó”, hogy egy-egy ilyen trauma után mindig visszahúzódjon a csigaházába, hogy túlélje a kitelepítéseket, deportálásokat, a 68-as vegzálásokat, stb.

A demokratikus (aha, az…) újkori időkben a szlovák politika tovább folytatta ezt a stratégiát, időnként látványosan meg kellett félemlíteni a felvidéki magyart, hogy érezze, ő itt csak megtűrt csicska, akivel bármikor azt csinálhatnak, amit akarnak. Kezdődött a Fradisták elleni rendőrattakkal 1993-ban, majd a komáromi nagygyűlésre utazók akadályozása 1994-ben. Aztán egy darabig békén hagytak minket, mert kellettünk az USA nagyhatalmi érdekeinek, és kellettek a magyarok Mečiar eltakarításában. Akkor jók voltunk, hasznos idiótáknak. Kinézték maguknak a „megfelelő” magyarokat, akiknek megfelelő módon segítettek, hogy aztán majd egész életük sorén kérjenek tőlük valamit (Virág elvtárs örökbecsű mondata, valójában a több ezer éves politikai játszmák egymondatos sűrítménye).

Aztán amikor eljött az ideje, akkor a győztes csapat szétesett, majd jött pár újabb erődemonstráció, DAC-szurkolók látványos verése, Malina Hedvig meghurcolása, kettős állampolgárok üldözése és szépen fokozatosan felszívódott a támogatók magyar „szurkolói tábor” nagy része. 

Az már csak hab volt a tortán, hogy a nemzeti konzervatív pártpolitika csapata is alulteljesített és alsóbb osztályban szerencsétlenkedett vacak játékkal („embékettes fotbalisták, f.mat már!”, hogy még egy klasszikust idézzünk), így ez mellett a teljesítmény mellett már tényleg csak a kemény mag tartott ki.

Mostanság, hogy nagy nehezen egy vegyes (közös?) csapatba szerveződtek a pártok, újabb szintet lépett a magyarok gyalázása szlovákiában (kérem a szerkesztőket, hogy ne javítsa ki a leadott szövegemet, én konzekvensen kis sz-el írom viccország nevét, mert vannak szabályok! Köszönöm), tehát az új gyalázást már olyan magyar nevűekkel végzik, mint a címben jelzett szerencsétlen. Arpád jó munkásember, a magyarokból nyeri ki a „zoxigént”, akik csak kapkodják a levegőt a cikkei, megnyilvánulásai után, és ha ezt kitartóan csinálja, akkor eléri azt, amit anno egy rendőrattakkal lehetett. A gyenge magyarokat eltántorítja attól, hogy közösséget vállaljanak a saját fajtájukkal. Ezáltal megint vesztes lesz a vegyes Szövetség és hát a magyar közösség is, és ahogy kezdtem az eszmefuttatást, az emberek nagy része nem akar a vesztesek közé tartozni.

Arpád tehát győzhet és a kasszához fáradhat, de azért gondolkozzunk már el, hogy lehet az, hogy egy félmilliós magyar közösség nem tudja kellő határozottsággal elküldeni a búsba az ilyeneket. 

Olyanok vagyunk, mint az izomsorvadásban szenvedő vén házőrző, szenvedve pihegünk a porban és már arra sincs erőnk, hogy a kerítéshez rohanjunk megijeszteni a kis köcsög kölyköt, aki bottal veri a portánk kerítéscsöveit.

Papp Sándor

(Nyitókép: Literama.sk)