LESZ, LESZ, LESZ

Az aradi 13, és az elfelejtett vértanúk 2025. okt. 6.

Az 1848–49-es forradalom a magyar nemzet egyik legtisztább, legszebb forradalmai közé tartozik. Történelmünk olyan dicső korszaka volt, amely nemcsak tartást adott a nemzetnek, hanem összekovácsolta Közép-Európa szabadságvágyó népeit is egy zászló alá. De mint történelmünkben oly sokszor, ez sem úgy végződött, mint a népmeséink, ahol mindenki boldogan élt, míg meg nem halt.

Az elmúlt közel kétszáz évben többször is megismétlődött a történelem igazságtalansága. Ha visszafelé megyünk az időben: 1956. október 23-án a pesti srácok szembeszálltak a világ egyik legnagyobb hatalmával, a Szovjetunióval, hogy rést üssenek a kommunizmus legsötétebb idejében az elnyomás és a diktatúra falán. Megmutatták, hogy a szabad lélek csodákra képes. A világ – a képmutató nagyhatalmak és a szabadságot hirdető Nyugat – akkor is cserben hagyott minket, és az októberi csoda november 4-én nemzeti gyászba süllyedt. Reményvesztett tömegek százezrei hagyták el Magyarországot.

Ha tovább megyünk vissza az időben: a gyalázatos trianoni országvesztés után 1938-ban a II. bécsi döntés újra meghozta a reményt. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja visszatért az ezeréves édesanya ölelésébe; díszkapuk és virágesők fogadták bevonuló honvédeinket. De az 1945. májusi, a II. világháborút lezáró „felszabadulás” újra kitelepítéseket, áttelepítéseket, reszlovakizációt és hazátlanságot hozott.

És így érünk el visszafelé sétálva a történelem útján a lélekemelő márciusi ifjak 1848-as forradalmához, március 15-éhez, Petőfihez, Jókaihoz, Táncsicshoz – ahhoz a korszakhoz, amikor a nemzet II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának bukása óta először talált újra önmagára, felemelte a fejét, és a szabad, önálló, független Magyarország megteremtését tűzte ki célul. A dicső hadjáratok, a reménytelennek tűnő ütközetek, amelyeket a túlerővel szemben vívtunk, megmutatták a szabadságvágy erejét.

A történelem azonban ismét nem a mi oldalunkra állt. A világosi fegyverletétellel megnyílt az út a Habsburg Birodalom megtorlásai előtt, melyek végül Haynau kegyetlenségével október 6-ához, Batthyány Lajos miniszterelnök és az aradi tizenhárom tábornok kivégzéséhez vezettek. Dicsőséges, magasztos ünnepek, forradalmak, és mélységesen sötét nemzeti gyász váltakozott egymással.

„Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mérnek.”
(Damjanich János utolsó levele kivégzése előtt rabtársához, gróf Leiningen-Westerburg Károlyhoz)

Az utolsó mondatok, az utolsó napon. Ennyi marad az emberből. Meg az emlékük, hogy hősök voltak. Az aradi tizenhárom – a nemzet sziklái –, akiket nem mozdít el az idő, és akik a történelem nagy viharait átvészelve is rendíthetetlenül állnak a helyükön. Hősök voltak, akik a szabadságért áldozták életüket – egy kis nép szabadságáért –, úgy, hogy közülük sokan nem is voltak magyarok, de halálukkal kivívták a nemzeti hősöknek kijáró tiszteletet.

S hogy milyen hálás, vagy hálátlan az utókor? Nagyon kevés ember van, aki mind a tizenhármójuk nevét kapásból fel tudná sorolni. Az iskolákban sem hangsúlyozzák eléggé, hogy gyermekeink legalább a nevüket ismerjék, ha már a sorsukat, életüket nem is tanulják. Néhány gondolatban megemlékezünk róluk – legalább ilyenkor –, de vajon elég-e ez? Méltó-e az áldozathoz, amelyet ők hoztak a magyar nemzetért? Azt hiszem, nem.

Azon az esős októberi napon is egyedül néztek szembe a halállal. Négyüket – Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet és Kiss Ernőt – „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Ez volt Haynau kegyelme: nem kötéllel, hanem golyóval végeztette ki őket. A többieknek – Aulich Lajosnak, Vécsey Károlynak, Knézich Károlynak, Török Ignácnak, Láhner Györgynek, Poeltenberg Ernőnek, Nagysándor Józsefnek, Leiningen Károlynak és Damjanich Jánosnak – a bitófa jutott. A szemtanúk elmondása szerint emberfeletti nyugalommal és bátorsággal viselték a halált. Olyan méltósággal hagyták itt földi életüket, ahogyan éltek.

Egyikük sem készült mártírnak – ahogy Deák Ferenc sem készült a „haza bölcsének”, vagy gróf Széchenyi István a „legnagyobb magyarnak”. A sorsukat Isten egyengette, hogy azon a napon, október hatodikán Aradon találkozhassanak, és megtérhessenek Teremtőjükhöz.

De milyen méltatlan a sors és a történelmi emlékezet! Az aradi tizenhárom tábornok mellett, a gyalázatos október 6-a előtt és után is végeztek ki magas rangú tiszteket, akiket a történelem nem sorol ugyanazon hősök közé, pedig megilletné őket is a méltó megemlékezés.

Ilyen volt Aranyosi Ormai Norbert ezredes, „az első vértanú”, akit 1849. augusztus 22-én, 36. születésnapján végeztek ki Aradon. Német arisztokrata származású volt. Hadnagyként kapcsolatba került lengyel hazafiakkal, ezért várbörtönre ítélték, melyet Munkácson kellett letöltenie. A Batthyány-kormány közkegyelemben részesítette, ő pedig hálából felajánlotta szolgálatait a magyar szabadságharc javára.

„…szívemből érzem és egész lelkemből értem szülőhazám hívó szavát, és érte utolsó csepp véremet is fel fogom áldozni…”

Beállt Mieczysław Woroniecki herceg vadászcsapatába, ekkor magyarosította nevét Auffenbergről Ormaira. Kossuth mellett vadászezredeket szervezett, melyeknek parancsnoka is volt. Az Aradon kivégzettek sorát tehát ő nyitotta meg; az aradi vértanúk között őt szokás az „első vértanúnak” nevezni. A város közelében, a Csála-erdőben akasztották fel. Feleségével, Rozsváry Vilmával alig három hónapig élhettek együtt.

A következő vértanú Kazinczy Lajos ezredes, alsóregmeci születésű. Őt 1849. október 25-én, 29 évesen végezték ki – ő lett a legfiatalabb vértanú. Az augusztus 13-ai fegyverletétel híre Zsibón érte utol. Egy napja volt hadtestparancsnok, amikor embereivel letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Október 6-án, az aradi tizenhárom kivégzésének napján kérvényt nyújtott be, hogy tekintsenek el a halálos ítélettől, de hiába: teljes vagyonelkobzás mellett golyó általi halálra ítélték. 1849. október 25-én az aradi vársáncban agyonlőtték.

A következő vértanú Lenkey János tábornok, köznemesi származású. Az aradi vértanúk közül egyedül ő nyugszik a mai Magyarország területén. Haynau bánatára nem ő lett a tizennegyedik kivégzett tábornok, mert fogságában megőrült. A galíciai századával együtt szökött meg, hogy a szabadságharc megsegítésére induljanak – történetüket Petőfi Sándor „Lenkei százada” című verse és Sára Sándor 80 huszár című filmje örökítette meg. Lenkey a fogságban elszenvedett kínzások következtében 1850. február 8-án halt meg. Bátyja, Lenkey Károly temette el az aradi temetőben.

Az utolsó aradi vértanú Ludwig Hauk alezredes (Hauk Lajos) volt. Osztrák származású katolikus, akinek arcát nem ismerjük. Harcolt a bácskai Jellasics-hadsereg ellen, majd Vécsey seregéhez csatlakozott. Fegyverletétel után álnéven próbált Pestre jutni, de felismerték és elfogták. Bár Schwarzenberg miniszterelnök húszévi várfogságot javasolt számára, Haynau nem tudott ellenállni a bosszúvágyának: 1850. február 19-én felakasztották.

Győztes és vesztes csatáink, forradalmaink üzenete a ma emberének egyértelmű: nem szabad engednünk ’48-ból. Nincsenek kis és nagy hősök – csak hősök vannak. Ahogyan nem lehet „kicsit” vagy „nagyon” meghalni sem: csak meghalni lehet. Nincsenek kis és nagy hazaárulók – csak hazaárulók vannak. Egy nemzet függetlenségének egyetlen apró darabját sem lehet feladni, mert akkor az egészet adjuk fel.

A féligazságok nem igazságok: megmérgezik a lelket, és beteg lélekkel nem lehet egészségesen gondolkodni, cselekedni. Ahogy a nemzetet az ahhoz tartozó emberek alkotják, úgy minden emberben ott van a nemzet is. Vigyázzunk hazánkra, szülőföldünkre, nemzetünkre, közösségeinkre – itt, a Felvidéken is –, ahol egyre kevesebben kapaszkodnak anyanyelvünk megtartó erejébe, simogató kezébe. Nyelvünk, kultúránk, történelmünk, hőseink, őseink feladása önmagunk feladása is egyben.

Soha ne rendeljük egyéni vagy anyagi érdekeinket a nemzet szolgálata fölé. Szolgáljuk a hazát önzetlenül, tisztán és alázatosan, mert nem lehet egyszerre két urat szolgálni – egy az Isten.

Nem tudom, sikerülhet-e nekünk felnőnünk, vagy legalább lélekben és tettekben közel kerülnünk ezekhez a hősökhöz, mártírokhoz, vértanúkhoz valaha életünk során. De emléküket meg kell őriznünk, tovább kell adnunk gyermekeinknek, mert a nemzet hajszálgyökere, mellyel az ezeréves anyaföldbe kapaszkodik, az emlékezés. Mert csak az hal meg, akit elfelejtenek.

Az aradi tizenhárom és a többi, méltatlanul elfeledett vértanú hűsége legyen az erkölcsi mérce mindnyájunk számára, hogy a hazát, a nemzetet szolgálva mindig tudjuk, mit kell tennünk.

„Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újrakezdeni.”
(Kossuth Lajos)