7832

Az ünnep, ami nem kéne 2025. okt. 29.

Jön a mindenszentek. NEM! Nem ez az az ünnep, ami nem kéne. A mindenszentek fontos. Pláne a mai világban, ami még arra sem akar időt adni, hogy az élő rokonainkra emlékezzünk, nemhogy az elhunytakra. 

Reformátusként én nem gyújtok mécsest, ez igaz, de abban egyetértek minden római katolikus barátommal, hogy olyankor emlékezni kell. Kell és szabad. Valahogy. Ki hogyan. Ők mécsest gyújtanak, aminek szintén nem keresztény szokás az alapja, de egy őszinte magyarázat egy katolikus ismerőstől erre az volt, hogy ő nem a halottnak világít, ő már jó helyen van, neki nem kell éjjeli lámpa. A mécses a családnak és nekem szól, hogy ne felejtsek. Én továbbra is csak koszorút viszek és imádkozom. Nem a halottért, hanem azokért, akiket a halott hátrahagyott.

A mindenszenteknek arról kellene szólnia, hogy aznap elcsendesedik az ember és hagy időt magának elgondolkodni az földi útja végességén.

Porból lettünk, porrá leszünk, a dalt pedig nem idézem tovább.

Szóval elcsendesedés és csendes emlékezés. Nem pedig jelmezes bulik. Arra ott a farsang.

És most előre látom, hogy néhány olvasónál vagy jön egy sóhajtás, hogy „jaj ne, már itt is”, vagy „jaj ne, már megint”. Rosszabb esetben mellre szívják és repülnének felém a kövek, hogy „hú, de megmagyaráznám ennek a nagyokosnak”.

Tudom, mert néha engem is kiakaszt volt lelkész kollégáim részéről, hogy emlegetik a beengedett démonokat, a gyermek elmék megnyitását az éjszakában járás felé, bizalmukat az okkultizmus irányába. Mondjuk mostanában azért már több olyan posztot is látok, ahol ezt is megemlítik és hozzáteszik azt is, miről kéne szólnia a mindenszentek ünnepének.

De nézem én ezt két oldalról:
Keresztényként ugye nem fogom a kelta újévet ünnepelni. Mert ők valahogy oda meg vissza vannak minden „mezsgyéért”. Hogy a természetfeletti akármik az ilyen mezsgyéken rejtőznek el, mint az ajtó küszöbjei (persze, fogjuk a koboldra, hogy elbotlottam az ajtóban), vagy az éjfél és pirkadat közti időszak, és ennek kieljesedése az ó- és újév napja közti éjféli váltás, amikor meg aztán tényleg elszabadul minden és fizikailag az utcákon jár, szóval meg kell őket téveszteni. A gyerekek kopogtatásában benne van a beengedés, ajtónyitás, a természetfeletti kiengesztelése, hogy aztán ne barmolja szét a házat. Tudom, hogy zanzásított változat, de a lényeg, hogy keresztény szemszögből ez nekem idegen.

Másrészt magyarként, ugyanúgy idegen nekem ez a dolog. Nem csak magyarként, de Európaiként is. 

Ez egy begyűrűzött ünnep. Sokszor mondogattam, hogy a pocsolya másik oldalán a függetlenedéssel valami elromlott a nagy Amerikában, mert a politika is katyvasz és a vallás is emeli a vérnyomásom, de éljenek ezzel a felelő(tlen)séggel ők. Persze ez személyes vélemény, nem kell velem egyet érteni. Viszont nyitni arra, hogy egy értelmetlen és egyébként is veszélyes szokást (gyerekek járnak szülői felügyelet nélkül az utcákon este, talán nálunk még nem, de szerintem ilyen ütemben lassan az is lesz) bevonunk a kultúránkba, akkor csak beszéljük a nemzeti identitást, de nem éljük.

És itt érek körbe, mert a fenti két nézőpont talán fontosabb az olvasónak, de hadd legyek kicsit személyes is, mert ez a harmadik szempont (ugyebár sorrendben: Isten, haza, család), amire nem kell, hogy mindenki kíváncsi legyen, de azért megosztom.

Azzal kezdtem, hogy a mindenszentek a mai rohanó világban az a nap, amikor még megállhatunk emlékezni az elhunytakra, ha máskor nem is hagy nekünk erre időt. Mécsest gyújtunk, köszorút teszünk a sírokra, emlékezünk, és talán ez az emlékezés, ha meg is fakul idővel, de kitart a következő mindenszentekig. És most 

ez a begyűrűzött ünnep még ezt az elcsendesedést is megtölti lármával, meg azzal, hogy egy napra ne önmagunk legyünk, hanem valami más egy jelmez alatt.