ZSÍR

Az Usher-ház bukása – nyomokban LMBTQ-mentes 2023. okt. 20.

Szinte már meg sem emeli a vérnyomásunkat a szivárvány-lobbi. Főleg így, hogy már az Oscar-díjnál is kötelező kvótát vezettek be, viszont az, hogy már nagyítóval is nehezen találunk heteró párkapcsolatot a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén, az már kicsit vicces.

Az Usher-ház bukása nem egy hagyományos sorozat, hiszen már az első rész végére tudjuk, mi fog történni a szereplőkkel, maximum az tud meglepni minket, hogy hogyan. Fontosabb kérdés, hogy Mike Flanagan rendező mit is akart ezzel a produkcióval mondani.

Annak ellenére, hogy úgy reklámozták a sorozatot, hogy Edgar Allen Poe híres novellájának feldolgozása, maximum nyomokban tartalmaz elemeket a gótikus horror mesterének munkásságából. 

Például a részek címe utal az eredeti műre és a szerzőre, néha megjelenik egy holló, és talán Poe írásának egyes elemeit is felismerhetjük, de rengeteg más történetre is kapunk utalást (már meg is ragadta egy kiadó az adódó lehetőséget, és kötetbe rendezték azokat a történeteket, amiből merített a rendező).

Alapvetően a történetet nemcsak a jelenbe helyezték, de egy konkrét és hírhedt család történetét is újra elmesélik. Én a Sackler família helyében fenyegetés miatt feljelenteném a rendező ellen, mert az amint az Usher család végigment, azt nem kívánjuk senkinek, még „amerika leggonoszabb családjának” sem. Ne számítsunk csavarra vagy vigaszra, ez egy tanmese a kapzsi emberekről, és mindenkit utol ér az igazságszolgáltatás. Így vagy úgy.

Több színész is kimagasló teljesítményt nyújt a sorozatban, mint például Bruce Greenwood, Mark Hamill vagy Rahul Kohli. Ők jellemzően uralták a jeleneteket. 

A filmsorozat jól lavírozott a hangulatok között, a baljós atmoszférát meg-meg szakították, így talán még erősebbek, hatásosabbak voltak. 

Ami számomra zavaró volt – nem mintha a véres horrorok rajongója lennék – hogy amíg az első testvér halálakor el kellett fordítanom a tekintetem, annyira durva jelenet volt, a többi halált – mondhatni – kisípolták, esetleg meg-meg villantva egy véres ruhadarabot, olyan érzést keltettek, mintha az első egy-két rész 18-as karikát kapott volna, a többi viszont már csak 12-16-os besorolást.

Annak ellenére, hogy nagyjából az első tíz percben megtudjuk, hogy ki mindenki fog meghalni a történet végéig, mégis az tartott izgalomban, hogy hogyan is fog végül bekövetkezni a haláleset, hiszen mindannyian úgy lelték halálukat, ahogy életük alapján megérdemelték. Ebből lehet sejteni, hogy nem sokan fognak békésen, ágyban, párnák között kimúlni az árnyékvilágból.

Netflixes produkció lévén bőven kapunk nem csak társadalomkritikát, de rengeteg LMBTQ karaktert is. Rendkívül ironikusnak találom, hogy a sorozat egyik jelenetében elhangzik, hogy az emberiség gonosz, kapzsi és önző, hiszen hacsak egy évig a legszükségesebb dolgokat vennénk magunkhoz, semmi márkás ruha, nyaralás, nem pazarolnánk az élelmiszert, az energiát, nem készülnének sorozatok, filmek, nem adnánk ki könyveket, akkor az így felszabaduló pénzzel a világ minden gondja megoldódna. Szerintem ezt nagyjából kipróbáltuk a covid alatt, még se lett jobb hely a világ, sőt.

Akik olyan élményre számítanak, mint A Hill-ház szelleme, ami a rendező egyik korábbi munkája, kissé csalódni fognak. Ez sokkal a sorozat lassabb, inkább filozofikusabb mű, az emberek sötét oldaláról szól. 

Nincsenek itt nagy meglepetések, de elgondolkodtató mondatok igen: a kapitalizmusról, a környezetvédelemről, az állatkísérletekről, az emberi kapcsolatokról 

(amiből persze egy sem egészséges, 75%-ban pedig nem heteró kapcsolatot ábrázolnak) és még sok minden másról. 

Akik szeretik a horrort, a baljós, filozofikus műveket, azoknak bátran ajánlom, akik viszont azt szeretik, ha meglepik őket, ha sodornak magukkal az események, elég hamar fel fogják adni a Az Usher-ház bukását.

Nyitókép: Netflix