SZOBORPARK

Az utolsó "jahikán" 2026. nov. 11.

1911. augusztus 29-én a kaliforniai Oroville városának egyik vágóhídja közelében egy végletekig legyengült férfira bukkantak. Olyannyira gyötörte az éhség, hogy alig bírt megállni a lábán. Az idegen nem beszélt angolul, így azt sem tudta elmondani, honnan érkezett.

Teljesen egyedül volt.

Később kiderült, hogy a férfi a jahi népcsoporthoz tartozott, amely a jana őslakos nép egyik közössége volt. A jahikat a 19. század folyamán a telepesek támadásai szinte teljesen elpusztították. Az aranylázat követően Kalifornia őslakosainak erőszakkal, szülőföldjükről való elűzetéssel és pusztító járványokkal kellett szembenézniük.

Az ismeretlen férfi nem árulta el a nevét. A jahik hagyománya szerint ugyanis az ember nem mondhatta ki a saját nevét, amíg valaki más be nem mutatta őt. Csakhogy addigra már senki sem maradt mellette, aki ezt megtehette volna.

A Kaliforniai Egyetem antropológusai végül az Isi nevet adták neki. A jahi nyelvben ez a szó egyszerűen annyit jelentett: „ember”.

Isit San Franciscóba vitték, ahol az egyetem antropológiai múzeumában talált otthonra. Itt segítette a kutatókat népe kulturális örökségének megőrzésében, a látogatóknak pedig olyan ősi mesterségbeli tudást mutatott be, amelyet jóval azelőtt sajátított el, hogy kapcsolatba került volna a külvilággal.

Obszidiánból nyílhegyeket pattintott, gyufa nélkül csiholt tüzet, történeteket mesélt, és egy olyan nyelven szólalt meg, amelynek hangja addigra szinte teljesen elnémult.

Elbeszéléseit és dalait hangfelvételeken örökítették meg, az általa készített tárgyakat pedig gondosan megőrizték. Így vált egy egészen más kultúra számára is hozzáférhetővé az a tudás, amelyet népe korábban nemzedékről nemzedékre hagyományozott tovább.

A múzeum azonban Isi számára nem csupán munkahelyet és menedéket jelentett. Egyúttal olyan hely is volt, ahol élő különlegességként mutogatták a közönségnek. Az emberek azért érkeztek, hogy saját szemükkel láthassák azt a férfit, akit az újságok „az utolsó vad indiánként” emlegettek.

Akik azonban közelebbről is megismerték, egészen más emberre emlékeztek vissza. Jóindulatát, humorérzékét és csendes méltóságát idézték fel.

Isi lassanként eligazodott a számára idegen nagyváros világában, kapcsolatokat teremtett az emberekkel, és készségesen megosztotta velük mindazt a tudást, amely nélküle talán örökre feledésbe merült volna.

1916. március 25-én Isi tuberkulózis következtében meghalt. Kevesebb mint öt esztendő telt el azóta, hogy Oroville közelében rátaláltak.

Sokáig a jahi nép utolsó képviselőjeként tartották számon, bár a mai kutatók már jóval körültekintőbben viszonyulnak ehhez a meghatározáshoz.

Isi ugyanis nem egy letűnt korszakból itt maradt különlegesség volt, hanem azoknak az embereknek a kortársa, akik a múzeumba jártak, hogy megcsodálják őt.

Nem maga választotta azt a sorsot, hogy népétől és közösségétől elszakítva, egyedül maradjon a világban.

Mégis sikerült megőriznie az utókor számára anyanyelvének, népe mesterségeinek és kollektív emlékezetének egy részét.

És éppen ennek köszönhető, hogy a jahik története nem tűnt el nyomtalanul a feledés homályában.