POSTALÁDA

Béke utcai mementó 2024. ápr. 3.

Az egykori bank előtt lévő szobor mintha magába roskadva, csalódottan ülne a talán szebb napokat is megélt Béke utcában. Fejemben forrón kavarognak a gondolatok, hiszen este van már, amikor papírra vetem-e sorokat, merő kikapcsolódásként – mit ad Isten, fekete tintával. Nem szablyám élivel, ahogy egyik híres költőnk fogalmazott.

Közben meg farkasszemet nézek néhány pillanat erejéig a szoborral, melyre eddig még csak futó pillantást is alig vetettem. Pedig, bizisten, hányszor akartam már lencsevégre kapni. Hát most érkezett el az ideje. Sem előbb, sem később, hanem most. Mert ideje van a vetésnek és ideje az aratásnak – írja a Szentírás.

Ahogy továbbgondolom, így annak is elérkezett az ideje, hogy városunkban lévő Szlovák Takarékpénztár kirendeltségét bezárták. Bár azon felesleges is töprengeni, hogy a vetés, vagy az aratás kategóriájába sorolható-e. De erről majd később. Előbb jöjjön egy kis eszmefuttatás arról a békéről, mely az utca nevét viseli. Igen, az a béke, ami szlovákul mier. Talán a legnemesebb eszme. Vagy talán mégsem? 

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen, különböző módon képzeljük el a békét, a Békét mindenáron! felhívását. 

Nem is megyek el szó nélkül amellett, ami a világban most történik. Hiába, mivel minden mindennel összefügg, így megengedem magamnak, hogy elkalandozzanak gondolataim. Hogy egy szoborról mi minden juthat az ember eszébe, még számomra is meglepő.

A szoborról a már volt bankra pillantva azok a színházi maszkok jelennek meg lelki szemeim előtt. Tudjuk, az a fekete és fehér maszk, az egyik szomorú, talán sír, talán olyan csalódott, mint ez a szobor. A másik meg nevet, talán kínjában, vagy azért mert nincs semmi gondja. Sokan vagyunk így, azt hiszem. A városunk kapcsán azért lehetünk szomorúak, mert ahogy már bank sincs, mozi sincs, tolmácsi cég sincs, és még ki tudja, mi nincsen, aminek lennie kellene. 

A könyvesbolt minek. Ugyanmá! Van könyvtár. A kórház! Igen. De minek ez a luxus, amikor már lassan orvosok sem lesznek?

De örülhetünk, könnyeinket letörlendő, hiszen van kastély, Lipa park, satöbbi. A kultúra úgy, ahogy még lélegzik. De ki tudja, még meddig? Úton-útfélen szinte másról sem hallunk, csak a háborúról, részben még elnökválasztásunk kapcsán is.

De minek is ez a hosszú felvezetés, hadd csapjak bele a lecsóba, mégpedig olyan erővel, hadd fröccsenjen szét, hadd töröljék le a körülöttem lévők csodálkozó arcukról akár undorodva, akár finoman, szájukat nyalogatva.

Azok a színházi maszkok felelevenednek. Mivel néha túl élénk a fantáziám, a bankba egy kis életet lehelek. Elképzelem, ahogy párbeszéd folyik bent, melynek fő témája a béke. Bárki azonosulhat mindkét nézőponttal. Felkapom az egyik maszkot. Belecsapok abba a lecsóba.

Belépve az épületbe, pulzál a levegő. Körülnézek.

– Fene sem gondolta volna, hogy lesz idő, amikor már nem betétekről, kamatokról tárgyalnak csendben, négyszemközt. Már szerződéseket sem itt írnak alá reszkető kezű öregek.

– Nemcsak az öregek, már senki sem! – emeli fel a hangját a majd' hetven év körüli résztvevő.

Kabaláját, Korčok keretezett arcképét kendőjével megsimítja, aztán az asztalra helyezi, maga elé. Állát felszegi, vigyázzba vágja magát, majd leül.

– Amúgy is, haladnunk kell a korral. Ott van az applikáció, ha én megtanultam használni, bárki megtanulja! Ebben az épületben meg lehet bármi. Vagy ha nem lesz semmi, kit érdekel?

Kezével legyint egyet. Sötét mellénye mellén megfeszül, mely éles kontrasztban van piros-fehér sávos nadrágjával. Folytatja:

– Bízzunk benne, hogy az országunk jó útra tér majd! Csak és kizárólag ezt kell szem előtt tartani. De az emberek nagyon hülyék! Nem tanulnak a történelemből, semmiből sem tanulnak! A mocskos maffiózókra szavaztak! Undorító! – jelenti ki elfúlva, haragosan. – És az a proruszki propaganda! Felháborító!

Kimért nyugalommal, kissé mosolyogva nézem őt. Mivel lerí rólam, hogy viccesnek találom, kérdőn néz rám. Így felelek:

– Fura vagy. Éppen te mondod, aki anno sajnálta a rendszerváltást? Olyan forrófejű voltál, már akkor is. Képes lettél volna a tömegbe lövetni.

– Akkor az más volt. Mégiscsak a szovjetek szabadítottak fel bennünket.

Mivel érzi, hogy ellentmondásba keveredett, leveszi fekete cilinderét. Homlokán néhány izzadságcsepp látszik. Előveszi kék zsebkendőjét, melyet nem kevesebb, mint ötven fehér csillag díszít.

Hosszan figyelem.

– Néhány hónapja szereztem – feleli, – egyenesen az USA-ból. Szép darab, mi? Na és ha látnád, Macron dedikált fotóját! Ő egy igazi államférfi! Ha valaki, ő majd ad a ruszkiknak!

Egy pillanatra eltűnődöm, vajon hogyan egyeztethető össze mostani énje a majd' negyven évvel ezelőttivel. Mintha egy életen belül reinkarnálódott volna. Fene tudja, mikor és hogyan világosodott meg ez az ember, aki a régi időkben nemcsak besúgó volt, de fasisztának bélyegzett mindenkit, aki az oroszokra elnyomóként tekintett, és a rendszerváltozást éltették.

– Mi lelt téged? – kérdezem. – Volt idő, amikor Lenin, Sztálin volt nálad a top favorit. Be nem bírtál telni az oroszokkal. Ők voltak a mindeneid. Május elsején az első sorban álltál. Hát még, május nyolcadikán! A dicső Vörös Hadseregről ódákat zengtél. Most meg? Mindezt felváltotta Brüsszel és Macron? Magyarázd el, kérlek, mert ezek szerint a kutyából nem lesz szalonna, smafu.

A férfi feje vöröslik a dühtől. Öklével az asztalra csap, és kijelenti:

– Az oroszok, élükön Putyinnal, világuralomra törnek, ugyanúgy mint Hitler! Neki sem lenne elég Ukrajna! És ez a lényeg: ha Ukrajna, a szabadság védőbástyája elesik, vele együtt romba dől Európa. Ezért kell segítnünk az ukránoknak, hogy a ruszki hátráljon meg! Sikerülni fog. A Harmadik Birodalom ellen is összefogtak, és hogyan felaprították!

Szeme felcsillant, ajkát büszkén összeszorítja.

– A NATO ellen az orosz tehetetlen. Egyszerűen nem győzhet. Ez a szabadságot szerető népek harca a zsarnokság ellen!

– Tehát szerinted, az egyetlen járható út felvenni a kesztyűt, hadd keveredjen bele Európa a háborúba, és utána eljön az áhított béke? És ha bevetik az atomot?

– Akkor meghalunk a békéért! A békét vagy kiharcoljuk, vagy életünket áldozzuk érte! A béke mindenekelőtt! Bojovať za mier! Nem adhatjuk fel!

Korčok képére mutatva kijelenti:

– Ilyen elnök kellene.

Amikor aztán kifejtem véleményemet, hogy a békét sokkal egyszerűbb módon is el lehet, sőt, anélkül is el kell tudni érni, hogy a fél világ belepusztuljon, akkor a müncheni egyezményt hozza fel példának. Mint mondja, ilyennek nem szabad megismétlődnie. Ahogy mondja, a jó és a gonosz párharcában a jó mindenáron gyűzedelmeskedik.

– Még a mesék is erről szólnak – feleli büszkén.

Csipkerózsikát hozza fel példának. Elhűlve tapasztalom, hogy az egészet mesehősök harcához hasonlítja. Szerinte, ha máshogy nem megy, inkább vesszen a világ, ha nem sikerül az, ami sem Napóleonnak, de még Hitlernek sem sikerült.

– Az antikrisztust mindenképpen meg kell állítani!

Az utcára kilépve még kijelenti:

– Elvégre a békéért meghalni nemes dolog.

A szobor értetlenül néz rá, majd, mintha azt kérdezné, hová lett a valamikori, régmúlt énje, hozzáfűzi:

– Már más idők vannak. Árral szemben, tudod?

Kérdően néz rám. A válaszában azt hiszem, minden benne van. Ha kell, kommunista, aki szemrebbenés nélkül vedlik át fasisztává, demokratává, attól függően, milyen zászlót nyomnak a kezébe. Csak úgy, meggyőződés nélkül. Mert ez van, ezt kell szeretni.

A szebb napokat megélt Béke utca és a bank épülete előtt elhaladva nekem színtiszta meggyőződésem, hogy a vetésnek van itt az ideje, hogy egyszer mondhassuk azt, hogy hűha, jobb, mint valamikor. Nem pedig az aratásnak, ahol az arató csontváz képében, kaszával jelenik meg.

Dóka Gábor, Zselíz

Kép forrása: A szerző felvétele