LIBERNYÁKULUM

Bezárt kapuk és wellnesshétvégék: Hová lett a húsvéti locsolkodás? 2026. ápr. 7.

Régen, ha húsvéthétfőn kinéztünk az ablakon, a falu utcái éltek. Kisebb-nagyobb bandákba verődött fiúk és férfiak rótták a kilométereket, kezükben szódásüveg, vödör, vagy valami kétes illatú, pacsulival teli üvegcse, a zsebükben pedig a gondosan előkészített, néhol kicsit már megkopott rigmusok. Volt ebben valami fárasztó, persze – a háziasszonyok napokig sütöttek-főztek, a lányok pedig várták, melyik rokon, osztálytárs, vagy udvarló zúdít a nyakukba egy vödör jéghideg kútvizet. Ünnep volt. Közösségi élmény, ami összetartotta a falut, a várost, az embereket.

Ma meg? Ha végigmegyünk ugyanazokon az utcákon, a csend szinte tapintható.

Egyre többen döntenek úgy, hogy a hagyományos vendégvárás, a sonka-tojás-pálinka szentháromsága helyett inkább a könnyebb utat választják, a menekülést. A húsvéti hosszú hétvége ma már sokaknak nem a locsolkodásról, hanem a wellnesshotelekről, a hegyvidéki kiruccanásokról vagy épp egy csendes erdei faházról szól.

De ami talán még beszédesebb, az a falvakban és a városiasodó utcákban egyaránt megfigyelhető új népszokás, a csendes lapítás.

Akik ugyanis otthon maradnak, azok is egyre gyakrabban játsszák el, hogy valójában nincsenek is ott. A kapu kulcsra zárva, a redőnyök félig lehúzva, az utcaajtó mögött síri csend, a csengő pedig mintha elromlott volna. Bent a házban persze ott a család, talán még a sonka is ott illatozik az asztalon, de kifelé semmi életjel. Ha valaki mégis megpróbálkozna a becsengetéssel, az bent a nappaliban feszült csendet eredményez. "Ne mozdulj, majd elmegy!" – suttogják, mintha nem is a szomszéd Jancsika gyerek, hanem az adóellenőr állna a kapuban. Ez a bezárkózás valahol szomorú kórképe is a mai viszonyainknak. A privát szféránkat mindennél fontosabbnak tartjuk, nyugalmat akarunk, és egyre kevésbé vagyunk nyitottak a találkozásokra.

A húsvéti locsolkodás így ma már jórészt a szűk család belügye marad. Az apa meglocsolja a lányát és a feleségét, a nagypapa az unokát. Megkapják a bolti csokinyuszit, elhangzik egy rövid vers, de a falu bejárása, a távolabbi ismerősök meglátogatása már elmarad.

Szerencsére azért ne temessük még teljesen a hagyományt, mert akadnak kivételek a bezárt kapuk és a wellnesshétvégék tengerében. Néhány elszánt hagyományőrző, néptánccsoportok tagjai, cserkészek, néhány baráti társaság még ma is megszervezik magukat, felöltik az ünneplőt vagy a népviseletet, és becsületesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva, sorra járják a lányokat. Náluk még igazi vödörből csattan a víz, és a nők is őszinte mosollyal – bár talán egy kicsit dideregve – várják őket.

És persze ott vannak a patrióta, hagyománytisztelő apukák is. Ők azok, akik húsvéthétfő reggelén még kézen fogják a fiukat, felöltöztetik, a kezükbe nyomják a kölnisüveget, és elindulnak a szomszédokhoz, ismerősökhöz. Ők tartják még a lelket a szokásban, próbálják átadni a stafétát – legalábbis addig a vízválasztó pillanatig, amíg a gyerekből serdülő nem lesz. Mert amint beköszönt a kamaszkor, a locsolkodás ciki lesz, az apával való utcai vonulás pedig kínossá válik. Onnantól kezdve az apuka is kénytelen beletörődni, hogy a küldetés véget ért.

Lehet ezen keseregni, nosztalgiázni a régi szép időkön, amikor még igazi volt a húsvét, és a fél falu megfordult a tisztaszobában. De a világ változik, és vele együtt mi is. Marad a szűk családi kör, a wellness, meg a bezárt kapu mögötti csendes pihenés. A hagyomány lángját már csak néhány elszánt táncos és dacos apuka őrzi az egyre csendesebb utcákon.