ZSÍR

Budapestről indult az Iron Maiden vilóghódító hadjáratra 2025. máj. 28.

Az 1975-ben alapított angol Iron Maiden több egy egyszerű heavy metal együttesnél. Az Iron Maiden egy intézmény. Az angol legenedák új, Run For Your Lives World Tour névre keresztelt ünnepi turnéja 32 európai állomással a magyar fővárosból indult kedden, hogy olyan élményben részesítse a fémzene rajongóit, amilyenben még garantáltan nem volt részük, hiszen a zenekar fél évszázados történetét megünneplő sorozat az 1980-1992 közötti korszak lemezeiről csemegézett, és bizony volt csemege bőven a dalok között!

Egy utólag szerencsésnek mondható véletlennek köszönhetően épp táppénzen voltam, amikor tavaly ősszel bejelentették az idén 50 éves jubileumát ünneplő angol zenekar turnéját, és elővételben sikerült fehajtani a jegyemet. Piszkosul szerencsésnek éreztem magam, hiszen pillanatok alatt elfogyott a Papp László Sportarénába meghirdetett koncert összes szabad helye, így az elővételes(!!) jegyértékesítés megkezdését követően pár órával már egy második budapesti koncertet is bejelentettek a szervezők, ami az első bulihoz hasonlóan szinte pillanatok alatt teltházas lett.

Be kell vallanom, egészen tegnap estig kellett várnom, hogy elveszítsem a Vasszűz-szüzességemet, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy már gimnazista koromban is tettem egy kísérletet arra, hogy előben lássam a heavy metal nagyágyúit, ám a szüleimnek elejtett félmondat lebuktatott, így végül duzzogva maradtam le az akkor már ismét Bruce Dickinsonnal világot hódító együttes aktuális fellépéséről. Aztán jöttek még párszor, de valahogy nem akart összejönni a nagy találkozás. Így utólag viszont hálás vagyok a sorsnak azért, hogy a jubileumi koncertsorozat nyitányán láthattam gyerekkori idoljaimat, mert amit Budapesten véghezvitt a hatosfogat, arra nehéz szavakat találni!

A jó hangulatú autóút (és némi bénázást követően a parkolóház bejáratának meglelése) után kis társaságunk még elidőzött a Papp László Sportaréna előtti placcon bandáztunk, pár régi ismerősbe belefutva múlattuk az időt az egyébként sokak által kiváló együttesnek tartott, számunkra – ezen az estén – teljesen érdektelen Halestorm előzenekaroskodása alatt, de aztán csak sikerült kivárni az UFO együttes Doctor, doctor című dalát, ami az Iron Maiden intrója már hosszú-hosszú ideje. 

Aztán a zenekar történetében első ízben egy kivetített kisfilmmel utazhattunk a banda indulásának időszakát megidéző London sikátorai között, hogy aztán berobbanjon a Murders in the Rue Morgue, amit utoljára kereken húsz éve hallhatott élőben a közönség. Mit ne mondjak, erős kezdés! A zenekar őskorából megszólaló dalt a Wratchild és a Killers követte (utóbbira 1999 óta várt a közönség élőben!), majd jött a zseniális Phantom of the Opera! Szürreális idutazásunk viszont még csak az elején járt. Ahogy azt Bruce Dickinson énekes meg is jegyezte, hiába járt már valaki korábban is Iron Maiden koncerten, most olyan élményben lesz része, amilyenben korábban még nem volt.

És igazat kellett adnom a sziréna-hangú énekesnek, hiszen a Maiden egészen mostanáig héttérvásznakat használt, most viszont áttért a vetítésre, de azt úgy tették meg, ahogy az a legnagyobbaktól elvárható! Bruce egyenesen game changernek, vagyis a korábbi játészabályokat megváltoztatónak nevezte az új díszletet, amivel maximálisan egyet kell értenem. Míg mások amolyan hangulatfokozó képeket, kisfilmeket, akármiket vetítenek, az Iron Maiden valami egészen elképesztő zsenialitással emelte új dimenzióba a díszlet fogalmát, valósággal kiterjesztette a színpadot, azt az érzetet keltve, hogy egy zenés színházi előadáson vagyunk. Ami persze jól illeszkedett a zseniális énekes amúgy is teátrális előadásmódjához.

Dickinson viccesen azt is megjegyezte, hogy az egész világ Budapestre figyelt ezen az estén, ami cseppet sem volt túlzás, hiszen ezen a koncerten debütált az egészségügyi okokból visszavonult Nico McBrain helyén Simon Dawson a dobok mögött. Elsőre kicsit ugyan furcsa volt, Nico játékánál kissé merevebbnek is tűnt az új srác játéka, de maximálisan odatette magát, cseppet sem tűnt megszeppentnek, még ha nem is akármilyen kabátba kellett belebújnia az ütősnek. 

Az első blokk tehát az első két lemezt ünnepelte meg. Bruce ekkor a dalokat eredetileg feléneklő, a tavaly októberben elhunyt Paul Di'Anno színpadi szerelését idéző bőrdzsekiben és farmerben nyomta a dalokat, aztán gyakorlatilag folyamatosan az adott dalhoz kitalált jelmezben énekelte a dicső nyolcvanas évek fényéből és erejéből semmit sem veszített hangján a klasszikus dalokat. Nem győztem az állam keresni az aréna padlóján, ez a faszi tényleg egy ufó, hogy 66 évesen is ilyen elánnal és könnyedséggel adja elő azt, amit huszonévesen felénekelt! Nem volt itt semmi alibizés, azok a magasak még mindig ott vannak, ahova anno felénekelte őket! Maradjunk annyiban, hogy nem egy Axl Rose az ipse.

A kötelezők sorát a The Number Of The Beast nyitotta, ami tényleg egy unalomig ismert dal, de kihagyni nem lehet, abból komoly botrány, talán még zavargás is támadna, így valahogy elviseltem, haha. Na jó, valójában ugyanúgy együtt énekeltem a közönséggel, ahogy a világ minden pontján teszik a fanatikus Maiden-rajongók. A következőként érkező The Clairvoyanttól viszont szélesre szökött a vigyorom, hiszen ez sem egy egyértelmű tétel. A hetedikként felcsendülő Powerslavnél viszont meg is jegyzetem magamban, hogy én már az eddig látottakkal-hallottakkal boldogan hazaindulnék, pedig a java még hátra volt.

Az előzőekhez képet a 2 Minutes to Midnightra még egész jól emlékezhettek a rajongók, a világ végpusztulását előrevetítő dalt 2019-ben játszották utoljára, a kivetítőn megjelenített zászlók pedig a téma aktualitására hívták fel a figyelmet.

A keddi koncert, és vélhetőleg az egész turné legnagyobb dobása a banda 13 és fél perces opusza, a Rime Of The Ancient Mariner, amit nem kis teljesítmény (ilyen hibátlanul) élőben előadni, amihez olyan vetítést rittyentettek, hogy az ember csak kapkodta a fejét! És itt tényleg mindenki szájtátva nézte a színpadot és a kivetítőt. Ekkor már semmi kétségem nem volt Bruce korábbi kijelentésével kapcsolatban: ha ez az új standard (és főleg nem az Iron Maiden kapcsán), akkor igazán el lesznek kényeztetve a fémzene hívei.

A hömpölygő tételt egy újabb kötelező, a Run to the Hills követte, amit már kissé nehezebben toleráltam, mint a első ilyet, de üsse kavics, ha Rómában jársz, viselkedj úgy, mint a rómaiak, én is együtt süvöltöttem a refrént a több ezres tömeggel.

Mondanom sem kell, hogy ezután sokszorosan kárpótoltak a Seventh Son of a Seventh Sonnal, ami egy igazi brilliáns, eleve fantasztikus a dal, de így, hibátlanul előadva... Ám itt már erősen a vége felé jártunk, jött a The Trooper magyar zászlót lengető angol katona Bruce-szal, majd az est fénypontjával, azon kevés kötelező tétel egyikével, amit személyes sértésként éltem volna meg, ha nem játszák! De amit a Hallowed By Thy Namehez kaptunk a vetítés által, arra tényleg nincsenek szavak! Nem akarok minden poént lelőni, de ezért az egy tételért is megérné újrázni a koncertet! A műsor a banda névadó dalával, az Iron Maidennel ért véget. Persze a zenekar kabalája Eddie is megjelent (sokadszor) a színpadon, itt is tiszteletét tette, de amit a kivetítőn láttam ekkor, azzal nem sok 3D-s film büszkélkedhet. Konkértan nem akartam elhinni, hogy nem mozdult el a vetítőpanel a harmadik dimenzióba (az előző dalnál is valami hasonlóról volt szó, csak épp más irányba).

Némi szusszanást követően (amit mi nevetve a hattagú zenekarra jutó egyetlen piszoárnak nevezetünk) jött a ráadásblokk Churchill papa híres beszédével, majd berobbant minden idők egyik legnagyobb Maiden-klasszikusa, az Aces High! Ahogy korábban többször is utaltam rá, Bruce végig kiválóan énekelt, az itteni magasakat viszont nagyon okosan (és a többség számára egyáltalán nem feltűnően) megspórolta. Nem volt ez zavaró, főleg a hangverseny második órájának végéhez közeledve bocsájtotta meg könnyen az ember ezt az apró trükköt.

A banda talán legemblematikusabb dala, a szintén unalomig ismert Fear of the Dark alatt egy kicsit el is szontyolodtam, hogy lassan vége a mókának, de olyan elementáris erővel dörrent meg a nóta, a vetítés szintén pazar volt, és végre kaptam egy szólót a koncert alatt leginkább magát szórakoztató Janick Gerstől is, aki az 1992-es lemezen debütált az Iron Maidenben, így Adrian Smith és Dave Murray játszották a gitárszólókat végig.

Ahogy az indítás, úgy a befejezés sem volt szokványos: a Wasted Years szerintem a szöveg optimizmusa miatt kapott ilyen kiemelt helyet a repertoárban, mert ahogy a refrénben is énekelte Bruce, valóban egy aranykorszak szemtanúi lehettünk: az Iron Maiden rajongói mindenképp, mert egy olyan ereje teljében lévő bandát láthattunk a Papp László Sportaréna színpadán, amilyet mindig is látni akartunk egy olyan dalcsokorral, amilyennél jobbat tényleg csak szőrszálhasogatva lehetne összeállítani (mondjuk nekem azért egy Running Free nagyon hiányzott a végéről, de ez legyen az én bajom).

Összességében egy rossz szavam sem lehet a zenekarra, egyszerűen patent volt, amit a turné nyitóbuliján produkáltak. Minden zenész a maximumot nyújtotta, Bruce Dickinson meg csak simán a legnagyobb frontember, akit csak hordott a hátán a Föld! És ha eddig nem ejtettem szót az Iron Maiden agyáról, a főnökről, most megteszem: Steve Harris basszeros 50 éves állhatatos munkájának valódi megkoronázása a most elrajtolt turné, amit tegnap hivatalosan is sold outosnak nyilvánítottak, vagyis az öreg kontinens minden helyszínén elkelt az összes jegy. A látottak-hallottak alapján tökéletesen meg is értem, hogy miért.