ZSÍR

Cilinder és rock 'n roll (Guns 'N Roses, Budapest, 2023.6.19) 2023. júl. 21.

36 fokos hőség, langyos sör, a színpadon meg a világ egykori legveszélyesebbnek kikiáltott bandája. Pár kilométerrel arrébb hatalmasat zakózott a Fradi, de ez senkit sem érdekel különösen, mert a hét fősre duzzadt Guns N Roses egy estére megidézte nekünk a Sunset Strip fülledt lázadását.

Próbáltam nem a véletlenre bízni, amikor már korán reggel a számítógépem előtt ültem, hogy időben sikerüljön jegyet venni Hollywood rosszfiúinak harmadik budapesti koncertjére. Noha az első pillanatban már az oldalon voltam, bizony így is lecsúsztam az állóhelyes jegyről, így a Puskás Aréna karzatára szorultam, ami részben meg is pecsételte a június 19-ére meghirdetett koncertemet.

Ugorjunk is a lényegre, hiszen senkit sem érdekel a két és fél órásra nőtt menetidő Komáromból az Arénáig (köszi, KariGeri!), senkit sem érdekel a bénázás a parkolóházban (sokszor álmodtam már olyat, hogy elmentem egy koncertre, de a parkolóból nem sikerült bejutnom az épületbe, hát most ébren is sikerült ezt átélnem), senkit sem érdekel a pacsizás a rég nem látott haverokkal, így ugorjunk egy nagyot.

A 324-es szektorban elfoglaltam a helyem. A Lemmy mellől ismerős Phil Campbell és fiai, vagyis a Bastard Sons zúzta le közel egy órás programjának utolsó dalait, ezek már a Motörhead slágerei, melyeket autentikusabban képtelenség előadni, meg is adják az alaphangulatot rendesen. Kár, hogy a kutyát sem érdeklik, hiszen ez a nap nem róluk, hanem a kaliforniai fenegyerekekről szól.

Nyilván mindenkiben ott bujkált Axl legutóbbi produkciójának élménye, vagyis a brutális késés, ám úgy tűnik, végre felhagyott a leghülyébb szokásával, így még világosban 19:45-kor megszólalt az intró, majd az It’s So Easy-vel színpadra robbant a legendás rock ’n roll zenekar is. 

A hangjuk sajnos nem. Legalábbis a 324-es szektorban sok mindent lehetett hallani, épp csak a dalt nem. A színpadon szaladgáló hangyák nagyon élvezhették, amit csináltak, a kivetítőre tekintve pedig magam is meggyőződhettem róla, hogy szélesen vigyorog a marcona Axl, a punk rock isten Duff és a cilinder és napszemüveg mögé bújt Slash is eleresztett egy-egy mosolyt. Újabban a társaik már nem bűntársak, a régi időkből Dizzy Reed mester kísérte hibátlanul a produkciót zongorán, Frank Ferrer meglehetős lelkesedéssel, de az elődeinél messze karakternélkülibben (van egyáltalán ilyen szó?) ütötte a bőröket. Richard Fortus gitáros szintén a modernitást képviseli a bandában, ám érzésem szerint kiválóan illik a stílusa a cilinderes kópé lazasága mellé, és neki is kijutottak a nagy rocksztár pillanatokból. A végére hagytam Melissa Reese billentyűs-énekest, aki főként utóbbi minőségében tett hozzá sokat a produkcióhoz, hiszen bőven ráfért helyenként a 61 éves W. Axl Rosera a segítség.

Az első dalt hatalmas ovációval fogadta a közönség, és nem is véletlenül, hiszen minden idők egyik, ha nem a legfontosabb rockzenekara készült felszántani a Puskás Aréna színpadának deszkáit. Tudtam, hogy hosszú buliban lesz részem, és lesz majd pár meglepetés a setlistben is, így engem is magával ragadott a hév. Érkeztek is aztán sorban a meglepetések vagy a nem egyértelmű koncertnóták, mint amilyen a második Bad Obsession is volt, amit naná, hogy kitörő örömmel fogadott a közönség. Az Axl ’N Roses felállás egyetlen lemezének, a Chinese Democracynek a címadója után érkezett számomra az első komoly katarzis, amikor Slash Velvet Revolverének Slither című dalát adták elő – Axl arcán olyan mosollyal, amilyet nem lehet megjátszani. Még csak a negyedik dalnál tartottunk, a hangzás továbbra is szar volt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy kivételes hangversenyen járok, amilyen egyszer van az életben (hiába hirdette a zenekar, hogy soha az életben). A Pretty Tied Up alatt az előző dal rezonált még bennem, aztán jött a Welcome To The Jungle.

Na ez volt az a pillanat, amikor mindenkiben tudatosult, hogy kik is vannak a színpadon. Egyszerűen felrobbant a közönség, minden energia elszabadult, és ez olyan interakciót váltott ki a színpadon és az azelőtt állók között, amilyet ritkán látni.

Örömünneppé vált egy egyszerű rockkoncert. A folytatást is nagyon adtam: Mr. Brownstone az őskorból, a két legfrissebb tétel, a Hard Skool és az Absurd 2021-ből, majd Double Talkin’ Jive a csúcskorszakból.

Számomra a koncert harmadik csúcspontja (a Slither és a Welcome To The Jungle után) egyértelműen a zenekar ars poeticájának is tekinthető, még az első lemez előtti EP-ről származó Reckless Life volt. Talán az egész koncert csúcspontja ez volt számomra. A Down On The Farm feldolgozását követően ismét két nagyágyút vettek elő: Rocket Queen és Estranged, ütöttek is, mint az állat! Majd jött egy újabb feldolgozás, a Live And Let Die, ami sokak szemébe csalt könnyet.

És ha ez a tizenöt dal nem lett volna elég, csak szólok, hogy most jártunk a buli felénél. A tizenhatodikként érkező You Could Be Mine számomra ismét amolyan vizsgafeladat volt. Anno gimiben valahonnan kaptam egy cd-t, amin rockcovereket játszottak valakik. Fogalmam sincs, hogy ki követte el a G’N’R terminátoros dalának feldolgozását, de máig elkap a röhögőgörcs, amikor eszembe jut, hogy mennyire kínlódott az énekes azzal a bizonyos refrénnel. Tartottam tőle, hogy a bizonyos regiszterekben teljesen magabiztosan, erőteljesen éneklő, viszont a magasaknál igencsak bizonytalan énekes nem válik-e önmaga paródiájává, de sikeresen megugrotta az akadályt (Melissa és Duff hathatós segítségével). Szerencsére van annyi rutinja, hogy okosan ossza be az erejét, illetve úgy állították össze a setlistet is, hogy legyen ideje pihenni két húzósabb dal között. A következő dalban meg is pihent, hiszen a The Stooges dalát, a T.V. Eye-t Duff énekelte. A bőgős vokális teljesítménye csak azt lephette meg, aki nem ismeri a szólómunkásságát. Nekem ekkor már komolyan kezdett fájni a nyakam az állandó bólogatástól.

A következő két dal (Anything Goes, This I Love) amolyan pihentető rávezetés volt a koncert egyik csúcspontjának szánt, egyébként kiváló Civil War-ra… …amit a zenekar Ukrajna mellett való elkötelezése jegyében ukrán zászlós háttérvetítéssel, illetve Axl sokadik váltóruhájaként ukrán zászlós trikóban adott elő. Szerencsére a muzsika kárpótolt a látottakért mindenkit. A vizuális körítés egyébként többek nemtetszését is kiváltotta a körülöttem ülőkből.

Ezt követően Slash szólózott egy nagyot. Alapvetően falra mászok a koncerteken a gitár- és főleg dobszólóktól, szerencsére ez a mostani igazán nagyot szólt. Remélhetőleg, a bongyorhajú gitáros ősszel megjelenő második szólólemezén is feltűnik majd a blues alapú tétel.

És ha már a gitáros nagy pillanatairól van szó, mi más is kerekedhetett volna ki az egészből, mint minden idők egyik legelkoptatottabb gitár intrója, a Sweet Child O’ Mine, amit egyéb körülmények között nem vagyok hajlandó meghallgatni, de ahogy Budapesten megszólalt, eldöntöttem, ha lesz még alkalmam látni Axlt, Slasht és Duffot egy színpadon, akkor megteszem még úgy is, hogy valszeg akkor is el fog hangzani minden idők egyik legtúljátszottabb dala. Amit utálok. De akkor és ott imádtam. A November Rainnel folytatódott a slágerparádé, ami a maga pátoszával, végtelenül gagyai (de ez komplett az egész bulira érvényes!) háttérvetítéssel lett eljátszva. 

De ahogy Slash megszólaltatta a dal végén a tombolós részt, na az az, amit nem lehet tanítani, arra születni kell!

Ezt követően megint egy kínai demokrácia-exportcikk következett, a Street Of Dreams, ami igazán hendikeppel indult az előző daltrió után, Axl hiányosságai talán itt ütköztek ki leginkább, de Jimmy Webb Wichita Lineman-ja sem járt jobban, pláne, hogy egy újabb feldolgozás következett, amit sokan a banda sajátjának hisznek, a Knockin’ On Heaven’s Door. Túljátszott? Igen. Király volt? Naná! De számomra még annál is királyabb a műsort záró Nightrain, ami megmutatta, hogy Slash is emberből van, mivel annyira nem találta el a kezdőhangokat, hogy komplett elcseszte az intrót. De ettől szép az élő zene!

És ha már a kedvenc óccsó borukról írt dallal vonultak le a színpadról, a ráadásra a Coma-val jöttek vissza. Jó poén, szó se róla. Ekkorra már a közönség is kóma közeli állapotba került, hiszen már három órája játszottak midnenféle felesleges időhúzás nélkül. 

Nem volt piró, közönségénekeltetés, hosszas duma, prédikáció, táncoslányok, smároló púpostevék, csak nagybetűs ROCK ’N ROLL.

A koncert utolsó három dala (a 31-ből!) a Patience, a Don’t Cry és a Paradise City volt. Csúcspont a javából! Persze bele lehetne kötni a setlistbe, de nem teszem, számomra még a végig szar hangzással is tökéletes volt a koncert, noha a térdem már úgy fájt a szűk helyen, hogy már a sírás kerülgetett, de nem tudok belekötni a látottakba-hallottakba. Ember legyen a talpán, aki 61 éves korában végigcsinál egy közel 200 perces bulit, de nem csak végigcsinálja, hanem végigrohanja, végigvigyorogja és főleg: végig élvezi. És talán ez a legfontosabb: Hollywood három egykori jómadara, túl megannyi szarságon, megannyi gyűlöleten és parttalan vitán végre ismét abban a testvéri szeretetben tud a színpadra lépni, hogy az a szeretet rá tud ragadni arra az 50 000 emberre, akik egy estére újra fiatalnak és végtelenül szabadnak érezhették magukat. Erre pedig csak a legnagyobbak képesek.

A Guns ’N Roses jött, látott, győzött!

És erre a legfontosabb bizonyíték, hogy a keddi elmaradt koncertje után Alice Cooper a színpad szélén ülve vigyorogta végig (a beszámolók szerint) az egész koncertet.

Nyitókép: Guns N Roses